Állami főreáliskola, Debrecen, 1924

II. A hazafias nevelés érdekében. Az 1925. évi április hó 1-én tartott szülői értekezleten felolvasta : Majoros Béla, tanár. Kölcsey Ferenc hatalmas alkotásában, a Parainesisben, amelyet unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz, írt, az Isten, Király, Haza fogalmaiban állítja össze a jó honpolgár, a kötelességtudó és vallásos ember kátéját. — Vörösmarty Mihály egyrészt mélabús szívvel kesereg a régi dicsőség éji homályba merülésén, másrészt azonban víg poharazás, jókedv között is a legelső magyar emberre gondol, s ,,egy pohár bor a hazáért meg nem árt". Petőfi Sándor, a magyar Tirteus, büszkén vallja : „Tied vagyok, tied, hazám ! — Kit szeretnék, ha téged nem szeretnélek ?" — Tompa Mihály a csüggedt madarakat, a költőket buzdítgatja, hogy a nemzeti öntudat és érzés ébrentartása végett csak énekeljenek. — Jókai Mór elmésen és megkapóan festi, miként alakítja át a magyar föld az idegen gondolatvilágban élő, a magyar szívről-lélekről mit sem tudó, azt nem ismerő osztrák katonát új földesúrrá. Végvári, Sajó Sándor és a többi nagyjaink szomorú szívvel látják és siratják megtépett, lerongyolt hazánk sivár állapotát, de bíznak a magyar jövőben, bíznak a magyar ifjúságban ! — Mert ha valamikor aktuális volt, úgy most érkezett el az az dő, amikor felelnünk kell a kérdésre : ,,Mi a magyar most ?" — és most válik el, hogy milyen „virág vagy te, hazám ifjúsága ?" — Mert Trianon megtépázta az Isten kalapját, főleg megtépte annak bokrétáját, hazánkat. A „terebélyes" nagy fát díszétől, koronájától, hegyeitől megfosztotta : a virágok tarka szirmait leszedte : de a nemzet így is él és élnie, erősödnie kell. Az ifjúság lelkét át és át kell itatni, be kell idegeztetni minden oly eszmével, amely Nagy-Magyarország fényének, hatalmának visszaállítására szükséges és arra alkalmas. Nehéz és szomorú napokat, időszakot élünk. Nehéz napokat, mert a mindennapi élet gondjainak tömkelege és szakadatlan láncolata nyomja vállainkat : szomorúakat, mert egy jobb, nyugodtabb jövő hajnalhasadásának még csak legtávolabbi, leggyengébb fénypontja sem tünt fel előttünk ! S mégis bíznunk kell, remélnünk, hinnünk kell a jobb jövő megérkezésében, mint hitte a XVII. század magyarja a török iga alól való felszabadulás órájának eljövetelét, bár őszintén bevallotta, — mert érezte, — hogy a török járom Isten büntetéseként nehezedik rá. Erős lélekkel kell bíznunk, amilyennel viselte sorsát és kitartott a magyar II. József rendeleteivel, vagy a Bach-korszak németesítő, letipró szándékával szemben. S ahol a bizalom nem elég, ott cselekednünk kell, amiként Zrinyi Miklós, a hős — a költő szerint — saját életét ajánlotta Istennek elégtételül a magyarság bűneiért, vagy amiként Rákóczi, Mikes és a többiek az örök bujdosás szomorú kenyerét ették s amint a nagy