Állami főreáliskola, Debrecen, 1916

követelődzés. Nem kell költői biborpalástjával takarni emberi fogyatkozásait, de még kevésbbé szorul rá, hogy közéleti szereplése, irodalmi vezérsége fényesítse költői érdemeit. Falusi aljegyző volt, mikor a Toldi-vail 20 arany pályadíjat nyert és az Akadémia fényes főtitkári székében iiltt, miikar a Toldi szerelmét befejezte, de ezek a körülmények nem növelik és nem csökkentik a' Toldi-trilógia becsét. IV. Arany a népből emelkedett ki, de nemcsak a népnek írt; költészete az egész nemzetnek szól. Épen azért tisztelet és hódolat az egész nemzet részéről jár neki. Aranyt nem foglalhatja le magának egy társadalmi osztály, mint a munkások akarták tenni Petőfivel; művei az egész magyarság lelkét tükrözik s azért benne megtalálja magát és a maga gyönyörűségét falu és főváros, műveit és kevésbé iskolázott, ifjú és öreg. A költészetével nyújtott gyönyörűségért az egész nemzet adósa, de azért — úgy érezzük — ilegtöbb hálával az iskola tartozik neki. Vegyük ki Aranyt a magyar iskolából és az iskolában óriási rések, sivár ürességek fognak tátongani. Mint kezdő iskolásgyermekek, tőle tanultunk imádkozni: kis kacsónkat összetéve szépen; majd később a kék szemű, de szöghajú ábrándos kis fiúval együtt kergettük az eget a földdel összekötő szivárványt; ugyancsak mii voltunk a Családi kör-béli nagyobbik fiú, aki verseket próbált csinálni és aki a béna harcfinak rimánkodott: Meséljen még egyet! Mikor pedig a középiskolát jártuk, mi akartunk szálfával öklelőzni, mint Toldi és valami nagy, valami vitézi tettel fölemelkedni a király udvarába. — Mint érendő ifjaknak, nekünk dobogott hevesen a keblünk és gyúlt ki az arcunk, mikor Széchenyi prófétai nagyságát, memzetmegváltó dicsőségét olvastuk. Hányszor elszorult a szivünk, mikor a Tetemrehívás, Az éjféli párbaj tragikumába vezettek be tanáraink, de viszont hányszor telt meg a lelkünk derűvel, ült arcunkra mosóly, mikor A fülemülét, A Jóka ördögét tanultaitták veilünk. Arany e költemények közül egyet sem írt az iskola részére, egyiket sem szánta a serdülő ifjúságnak, de az iskola bölcsen kiválasztotta Aranyt, mert nálánál senkivel és semmivel sem nevelhet jobban, a tanuló ifjúság ösztönszerűen megérezte, hogy bár Aranyt némelyek az öregkor költőjének nevezik, lelki táplálékot, szellemi élvezetet senkiben, még Petőfiben sem találhat többet, üdvösebbet, mint Aranyban. Ha ma minden iskola ünnepelne és a miénknél sokkal, de sókkal fényesebb ünnepet rendezne, akkor is csak parányi részét róhatná le annak a hálának, amellyel Aranynak tartozik.