Állami főreáliskola, Debrecen, 1916

7 V. Az irodalomban sokat feszegették azt a kérdést, költők, írók, tudósok solkszor versengtek azért, hogy ki a nagyobb, ki a dicsőbb: Petőfi-é vagy Arany? Ez a vitatkozás felesleges volt, mert a kérdés így nem dönthető el. Avagy kj tudna arra elfogadhatóan felelni, hogy a természetnek melyik a szebb, a remekebb alkotása: a sudár fenyő-é vagy a terebélyes tölgy, az egyszínben ragyogó rózsa vagy a színekben tarkálló tulipán, az illatos ibolya vagy a bódító liliom? A vetélkedésnek csak úgy van értelme, a két költőt csak úgy szabad egymás mellé állítani, ha ezzel a két költőnek fénye, dicsősége még teljesebbé válik, ha mindkettőnek költői nagysága még emelkedik, ha ezzel hálánkat akarjuk kifejezni az isteni gondviselésnek, hogy a magyarságnak szinte egyszerre nem csupán egy költői lángelmét adott, hanem kettőt, hogy bennünket nem csupán Petőfiével vagy Arannyal ajándékozott meg, hanem Arannyal és Petőfivel együttvéve. Mióta ez a világháború reánkzúdult, számtalanszor fogott el nyugtalanság, gyakran kínzott kétség, nem egyszer gyötört aggodalom magamért, enyéimért, ezért a rámbízott iskoláért, szeretett városunkért és imádott hazánkért. De a legsötétebb borúlatban, a legvészesebb időkben, a legsűrűbb fellegek között is láttam egy pár biztató fénypontot, találtam néhány vigasztaló csillagsugarat. Nem tudtam és nem akartam hinni az isteni bölcseséget oly oktalannak, az emberi végzetet oly embertelennek, hogy veszni hagyja azt a nemzetet, amely annyi nemest, nagyot mívelt, hogy pusztulni engedje azt a magyar népet, amely egy Aranyt, egy Petőfit szült, amely e lángelmékkel gazdagította nemcsak a maga, hanem az egész emberiség szellemi kincsesházát. — Ilyen igazságtalanságot, ilyen természetellenességet nem tudok megegyeztetni sem a fizikai, sem az erkölcsi világrenddel. Ez a megnyugtató érzés, ez a kétségoszlató tudat, ez az aggodalomszüntető meggyőződés sohasem hatotta át annyira szivemet-lelkemet, mint ma, mikor Arany János születésének százados évfordulóját ünnepeljük, mikor ezren és százezren áhítattal emeljük föl tekintetünket az ő dicsőült szelleméhez, amikor ezren és százezren hódolattal hajtjuk meg térdünket az ő magasztos emléke előtt. (Debreczenben, 1917. március 2.) Dr. Kardos Albert.