Állami főreáliskola, Debrecen, 1912
8 fejlesztésére törekszik az ember többi szellemi erőinek és képességeinek rovására. Minő jogon jelentjük ki pedagógiai főelvnek a harmonikus nevelést, holott ugyanakkor az értelemnek kedvezünk minden eszközzel s vajmi gyakran kárba veszett fáradsággal ? Nem vesszük észre következetlenségünket, pedagógiai vakságunkat? Az eddig elmondottak után nem szorul hosszabb fejtegetésre, hogy a zene az eszthetikai nevelés legkiválóbb tényezője. Vele közelíthetjük meg leginkább gyarló emberi erőnkkel az elérendő ideált, az önmagában való szépet. A zeneművészet mind tartalmában, mind anyagában a legtökéletesebb absztrakció; tartalmában azért, mert az érzéki világ mindenféle jelenségei következtében bennünk végbemenő érzelmi momentumok szolgáltatják tárgyát, anyagában azért, mert a láthatatlan hangrezgések által szerzünk róla tudomást. Csupán eszközeiben szorult az anyagi világ támogatására. Vájjon mely más művészetről mondható el ugyanaz? Ha csak futólagos pillantást vetünk is a többi szépművészetre, be kell látnunk, hogy: bármely műalkotásra annál inkább nyomhatja rá az alkotó művész az általános emberi gyarlóságnak bélyegét és így annál több oldalról jövő támadásnak van az kitéve az erkölcsi rút részéről, minél több téren van ez a műalkotás az anyagra ráutalva. Gondoljunk csak a festészetre: mily gyakran lesz rúttá a szép a pornografia által! De mindennél hatalmasabban emeli fel szavát a zene és ének tanításának szükségessége mellett a gyakorlati élet, mellyel az iskolának minden körülmények közt számolnia kell. Az iskola az életnek nevel, ha ettől elfordul, önönmagára mondja ki a halálos Ítéletet. Feltehetjük a kérdést: az élet az emberrel szemben támasztott magasabb rendű követelményei közül mely irányban lép fel a legnagyobb határozottsággal ? Nemde a zenét illetőleg, legyen az akár az élő nyelv szavaival kísérve (ének), akár szoros értelemben vett zene ? Miért nem keresi az iskola a kapcsolatot az élettel e tekintetben is? Talán hiányzik itt a történet tradíciója? Csakis a tudatlanság felelhetne erre igenlőleg. Hivatkozzam-e az egyiptomiakra, kínaiakra, zsidókra, görögökre? Mindezen népeknél a zene legerősebb összeköttetésben állott az iskolával, mindezeknél a zenében való jártasság az általános műveltség conditio sine qua non-ja. Vájjon a scholastikus iskola septem artes liberales-ei közt nem foglalt-e helyet a musica? Mi következik ebből ? Bizonyára nem az, hogy fölényes hidegséggel, gúnyos lenézéssel napirendre térjünk fölötte. Ellenkezőleg, egész súlyával áll elénk az az igazság, hogy a zene lelki szükséglet. Oly lelki szükséglet, hogy minden érző lény, s nem csak az értelemmel felruházott ember érzi a hatását. Aki sohasem foglalkozott zenével, az nem érzi magát egész embernek, s különösen ha rájön arra, hogy istenadta tehetség lakozik benne, önönmagának lesz vádlója, lelki diszharmónia gyotri. Isten, a hatalmas természet oltotta belénk ezt a tehetséget ösztönszerű vágy gyanánt. A mai iskola sem tud ennek a nyomása alól szabadulni, hisz minden tanintézet ad a zenének többé-kevésbbé nyomorúságos otthont. Mindenütt tanítanak zenét, sajnos, legtöbb helyütt csak annyit és úgy, ut aliquid fecisse videantur. Szükségét érzem annak, hogy egy esetleges ellenvetésnek már most a
