Állami főreáliskola, Debrecen, 1912

9 szemébe nézzek. Azt lehetne mondani, hogy a középiskolának nem célja a zenei kiképzés, arra valók a zenei szakiskolák, elég, ha az iskola oly mértékben foglalkozik vele, mint amennyire neki szüksége van. Nem nehéz ez ellenvetés cáfolatát megadni. A hazai középiskolák értesítői nagy általánosságban néma ékesszólással, de igen gyakran hangos panasszal is amellett tanúskodnak, hogy itta minimális követelmények sem nyernek kielégítést. Legfeljebb félmunka végeztetik; de ha valahol, úgy éppen az iskolában a legnagyobb bűn félmunkával megelégedni; inkább semmit sem törődjünk vele: kevesebb lesz akkor a kár. És mennyi az, ami az iskolának ez irányú szükségletét fedezi ? Vájjon az iskolai ünnepélyeken a lélek és érzés nélkül valahogyan ledarált ének- és zeneszámok mutatják-e a kívánatos mértéket? Vájjon ezek-e? Itt van az átkos félmunka! Hol itt a szép kultusza, hol lappang a szépművészet ? Hol a nevelő hatás? De hagyjuk e vigasztalan képeket! Kétségtelenül igaz továbbá, hogy amennyiben zenei kiképzésről van szó, az a különböző zeneiskolák feladata. De a középiskola nemcsak a zenével, hanem minden szakmával szemben egy és ugyanazon álláspontra helyezkedik. Mindennek csak az alapját rakja le, melyet aztán kinek-kinek egyéni képessége és hajlama szerint tovább kell fejlesztenie, hasznos útbaigazításaival előkészít az életre, egyszóval általános műveltséget nyújt. Vájjon általános-e az iskolanyujtotta műveltség, mely a középiskola növendékeit teljes tájékozatlanságban hagyja éppen azon a téren, ahova legtöbbször vezeti őket az élet s amerre saját lelkük is folyton hajtja őket? E néhány vonásból is meggyőződhetünk a zenének kiváló pedagógiai hasznáról és fontosságáról, melyeket a legnagyobb mértékben- kiaknázni az iskolának legszebb feladatata és imminens érdeke. De széles e hazában nincs is senkisem, ki ennek ellenkezőjét állítaná s nyílt kaput döngetek, midőn ezeket az annyiszor s oly sok helyen elmondottakat újra papirra vetem. Mindazonáltal mégsem tartottam fölösleges dolognak, hogy ezek megint és újra elmondassanak, hisz Cato sem elégedett meg a Carthaginem esse delendam-féle véleményének egyszeri hangoztatásával. Minden beszéde végén eldörögte e szavakat a senatus fülébe, míg csak meg nem valósult életének főcélja. Mennyivel fölötte áll ennek a mi célunk! Mi nem rombolni, hanem építeni akarunk, nem pusztításra törekszünk, hanem pusztítástól óvunk! Oly cél ez, melyért mindenképpen érdemes küzdeni. De küzdésre kell, hogy serkentsen bennünket a külföld messzeragyogó példája is, mellyel szemben szinte kétségbeejtő iskoláinknak e tekintetben látható elmaradottsága. Figyelemmel kísértem értesítőinknek az ének- és zenére vonatkozó adatait az 1911—12. évről s az elém tárúló sivár pusztaságban csak itt-ott tűnt fel egy-egy életet lehelő oázis. Az értesítők legtöbbjének elég, hogy egynéhány sorban összefoglalja az intézetnek ezirányú működését. Száraz elősorololása ez ama néhány ének- és zeneszámnak, amelyekkel az iskolai ünnepélyek műsorát tarkították. Kiérzik a kelletlenség, a közömbösség az ilyenfajta szükségesnek mondott haszontalanság iránt. Általánosan összefoglalva a tapasztalt eredményt, tényként állapítható meg, hogy az állami és a katholikus intézetek a középiskolai ének- és zenetanítás