Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

5 jesen sohasem győzik le egymást. Mondhatni felváltva vannak uralmon, mint a parlamentárizmus klasszikus földjén, Angliában a toryk és wighek, a konzervatívok és szabadelvűek két nagy politikai pártja. Bármelyik ragadja magához a kormányt, ott marad a másik, mint erős ellenzék és a kettőnek a vetélkedése sohasem fajúi írtóháborúvá, hanem többé-kevésbé tisztességes egyezségben csillapul le a fölhevített harci kedv. Természetesen a származtatás elvében rejlik az arisztokrata felfogás, míg a kiejtés elvében a demokrata közvélemény jut kifejezésre. A származtatás elve már csak azért is arisztokratikus, mert a hagyományokat védi és fentartja, mert a szótól megkérdi, hogy kik voltak a szülei, az idegen szóra külön ismertető jelt ragaszt, mint a középkor a zsidók ruhájára azt a bizonyos sárga foltot, pl. a lexikonnak, a philosophiá-nak idegen voltát z-szel, azaz ph-\al bélyegzi meg. A kiejtés elvét az teszi demokratikussá, hogy a szónak nem tekinti őseit, úgy veszi a szót, ahogy van; nem bánja, hogy a keszkenő valamikor kézkenő volt, még kevésbé keresi, hogy a korántsem-be honnan került a í, a fékötöt sem köti hozzá a fej-hez, az idegen szónak könnyen megadja a honpolgári jogot és ha a közönséges pásztor-nak jó a magyar sz betű, akkor a hatalmas miniszter se affektáljon és ne kívánja az előkelőnek látszó s-t és ha a dinamit nem pukkad meg mérgében az egyszerű i miatt, a lírikus költő és fizikus tudós se követelje a görög eredetre valló y-t. A helyesírás birodalmában tehát örökös a hullámzás e két ok folytonos harca következtében, de itt is azt kell látnunk, hogy valamint az állami életben mindinkább érvényesülnek a demokrata eszmék, a helyesírás területéből is mind többet és többet foglal el a fonétikus elv. — Világosan kitűnik a fejlődésnek ez a folyamata a magyar helyesírásnak — mondjuk — csak utolsó száz évi történetéből is, amelyre vessünk egy futó pillantást. A XVIII. század végén, a XIX. század elején egy hatalmas lángelme teremtette újjá a magyar helyesírást az etimologia nevében. Révai Miklós volt ez, a kiváló nyelvtudós, aki hosszas háborúba keveredett Verseghy vei, a jotta és ipszilon harcába. — A harc — amint tudjuk — az ő diadalával végződött és az akadémia 1832-ben kiadott első helyesírási szabályzatában Révainak majdnem minden tanítását elfogadta és érvényre juttatta. Ez időben, körülbelől a forradalomig, volt a magyar helyesírás a legkonzervatíbb, a legarisztokratikusabb, a legtudákosabb, ekkor igazán illett volna a magyar helyesírásra egy francia írónak, azt hiszem, Anatole France-nak szellemes mondása: A helyesírás arra való, hogy a művelt közönséget, jobban mondva a jó társaságot elválassza az alsó néposztályoktól.* — Mert csak iskolázott, mondhatni tudományosan képzett ember tudhatta, hogy nyak-gat, ak-gat, szak-gat azért írandók fc-val, amint sohasem ejtjük, mert a nyak, akaszt és szakít szókkal vannak rokonságban, a szerkeztöt is csak z illeti meg, mert a szerkezet-tel egy hajtású. De különösen vigyázni kellett a sok hiányjelre, mert az a névelő, * Bizonyos ugyanis, hogy aki naccsdgát ír, az legföljebb komorna, de inkább szakácsné vagy szobaleány.