Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

8 melyeknek ít. úl, ül-jét mi hosszú mássalhangzóval ejtjük a Dunántúl rövid magánhangzójával szemben. Hát még akkor mi volna, ha a Dunántúl betörne a helyesírás birodalmába a maga itten, ottan-jávai, Erdély a maga magassan, sebessen-jével, meg a többi nyelvjárás a maga külön sajátságaival. Bizony a kiejtés korlátlan uralma anarkhiát szülne, mint az állami életben szokott a társadalmi osztályoknak és az egyéneknek föltétlen szabadsága. Szerencsére ott van a származtatás elve, mellyel kellő mederbe lehet szorítani a kiejtés túlcsapongásait. * Amint látjuk, a helyesírás természetes fejlődése hozza magával a sok kétséget, a számtalan vitás kérdést, de gyakran mesterségesen is bonyolultabbá teszik a helyesírás ügyét. Mi magyar közönség például abban a nem éppen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy két külön, mondhatni hivatalos helyesírási szabályzat árasztja ránk áldásait; valóságos kettős királyság alatt élünk, úgy

; hogy mint a mohácsi vész után a pártos főurak Szapolyai János és Ferdinánd között, mi is válogathatunk a m. t. akadémia és m. kir. közoktatási minisztérium helyesírása között. A közönség és kivált az iskola ugyanis megunta várni, hogy mikor lesz kedve az akadémiának néhány, a kiejtés híveitől sürgetett, helyesírási reformot megvalósítani; az akadémia több mint konzervatívizmussal, mert konoksággal hiúsított meg a Nyelvőr és a napi sajtó részéről javasolt minden módosítást. Amit a reformálok nem tudtak egyenes úton kivívni az akadémia meggyőzésével, azt elérték kerülő úton, megnyerték maguknak a hatalmat, a közoktatási minisztériumot, amelynek akkori vezetője dr. Wlassics Gyula — bár maga is akadémikus — az akadémia megkérdezése és jóváhagyása nélkül kiadta 1903ban hires rendeletét, amellyel az iskola, az iskolai könyvek és hivatalos kiadványok helyesírását szabályozta. A két egymással ellentétes helyesírási szabályzat — kivált kezdetben — tömérdek zavart okozott, úgy, hogy akkor bátran elmondhatta egy szellemes tanár azt a megjegyzését, hogy nem lehet a magyarban oly helyesírási hibát elkövetni, melyre a helyesírási szabályzatnak egyik vagy másik pontja igazolást ne nyújtana. Az ellentét a két helyesírás között most is fennáll, de a zavar mégis szűnöben van, mert a minisztériumi helyesírás mind több tért foglal el és így közte és az akadémiai helyesírás között az összeütközések mind ritkábban tűnnek szemünkbe. •— A két helyesírási rendszert azok a sajátságok választják el, amelyeket fentebb a származtatás és kiejtés elve között mint külömbségeket felállítottunk. Az akadémia helyesírásában erösebben érzik a származtatás, a minisztériumi hatalmas lépéssel közeledik a kiejtés felé, az akadémiaiban uralkodnak az arisztokrata vonások, a miniszteriumin sok demokrata, sőt radikális jelt veszünk észre. A fontosabb külömbségeket mégis négy pontban foglalhatom össze s mikor ezeket fejtegetni fogom és egyszersmind kimutatom, hogy a demokrata irányt a minisztériumi helyesírás képviseli, már eleve vallomást teszek, hogy