Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

7 midőn 1876-ban módosította helyesírási szabályait, akkor már határozottan kijelentette, hogy a helyesírásnak alapja az irodalmi kiejtés, a művelt magyar beszéd. Az elv kijelentésétől azonban a megvalósításáig nagy út van, ezt az igazságot a politikai életből már jól ismerjük. Az akadémia is hiába hirdette már harminc évvel ezelőtt a kiejtés elvének uralmát, ez még a Wlassics-féle iskolai helyesírásban sem érvényesült, teljesen nem is fog, de nem is kívánatos, hogy érvényesüljön. Nem kívánatos, mert a kiejtés korlátlan elve is visszásságokra, hibákra visz bennünket. A kiejtés elvének proklamálásakor mindjárt az a legnagyobb baj, hogy meg kell állapítani, milyen és melyik a helyes kiejtés, ami nem könnyebb feladat, mint megtudni: melyik az igazi népakarat. A kiejtés nemcsak vidékenként, hanem majdnem egyénenként is változik. Mikor az 1880-as években a nyelvtudósok leghangosabban követelték a kiejtés uralmát az akadémiai helyesírásban, a konzervatív párt vezére, Gyulai Pál azt mondta az ostromlóknak, a hires Hunfalvynak és a még híresebb Budenznek, egy szepesi és egy külföldi németből lett magyarnak: Jól van, hát írjunk úgy, ahogy beszélünk; én akkor is elboldogúlok az én erdélyi magyar beszédemmel, de mit csinálnak önök, uraim, ha saját kiejtésüket akarják követni a helyesírásban. — Tudniillik Hunfalvynak is nehezére esett a hosszú mássalhangzó kimondása (kettő : kető, Kassa: Kasa), Budenz pedig rendszerint fölcserélte a d-t í-vel, a i-t g-ve 1, a p-t &-vel, amint azt a német ember szokta, úgy hogy az ő szavajárása: hát igen hádign-né formálódott. No de egyének, még oly hatalmasak sem akarták soha a maguk kiejtését ráerőszakolni, azt még senki sem követelte, hogy kizárólag az ő kiejtése szabályozza a helyesírást; az elmének ilyen megtévelyedése csak a politikában fordulhat elő, ahol fejedelmek hangoztatták : l'état c'est moi (az állam én vagyok) és ahol pártvezérek vallják: nálam külömb hazafi senki sem lehet. Nem az egyesek, hanem a nyelvjárások vetélkedése okoz bajt a kiejtés szerinti helyesírásban. Tudjuk, hogy valamint minden anya a maga gyermekét, úgy minden vidék a maga beszédét tartja legszebbnek. Ez a meggyőződés él nemcsak a székelyben, aki énekelve felcsapja a szó végét, — a szegedvidéki magyarban, aki folyton ö-re gömbölyíti a száját, — a debreceni cívisben, aki sipítja a sok í-t, hanem még a palócban is, aki a magyar a-kat ugyancsak tótosan (á-nak) ejti, vagy a Göcsej lakóiban is, akiket az egész Dunántúl ricset (vegyülék) népnek tart és akik ott Szalábo csak idlan fél tezsvéreinkek, mer beszédgyik naon meg van rontova. Ha tehát a származtató elvet teljesen kiküszöbölnők is helyesírásunkból, a kétségtől, az ingadozástól akkor sem szabadulnánk meg, mert a külömböző kiejtések, az uralomért versengő nyelvjárások miatt csak nem lehetne egységet teremteni. Akkor is kétséges maradna, hogy a bosszú-1 rövid vagy hosszú szszel írjuk-e, mert mi alföldiek a kettős ssz, a dunántúliak pedig az egyes sz • mellé állanának. Éppen így megoszlanánk a tanít, tamil, épít, épül stb. miatt,