Állami főreáliskola, Debrecen, 1907

16 ne feledkezzünk meg róla, hogy az ikes igének az egyes számban külön személyjelei vannak: m, l, k. Ezt a három betűt ilyen rendben, észben tartani nem oly nagy áldozat, amelyet nyelvünk eddigi fejlődése és mai rendje kedveért meg ne hozhatnánk. * A szenvedő igét szoros kapocs fűzi az ikes ragozáshoz, nemcsak azért, mert mint előbb fejtegettem, minden valószínűség szerint az ik képzőnek eredeti rendeltetése szenvedő ige formálása volt, hanem mert ik nélkül ma sincs szenvedő ige. A szenvedő igéért folyt harc is körülbelől száz év óta tart. A Debreceni Grammatika kezdte 1795-ben, amellyel ismét Révai, a minden nyelvi kérdésben nagy és önálló Révai állott szemben. Tudjuk, hogy a Debreceni Grammatika elvetette az atik-etik, tatik-tetik képzős szenvedő igét, először mert könnyen összetéveszthető a hasonló képzőjü at-et, tat-tet képzős műveltető igével, másodszor, mert használatát sem tartotta magyarosnak. Helyettesíteni akarta és a maga körében, t. i. a debreceni írók között helyettesítette is az ódik-ődik képzős igékkel, amelyeknek használatát a debreceni nyelvjárásra alapította. — Csokonai korában tehát a debreceni írók így beszéltek és írtak (maga Csokonai nem): a hír tudtul adódik, a gyűlés tartódik, a könyv nyomtatódott, a gyilkos felakasztódott. Révai meggyőző okokkal kél a régibb, a tátik, tetik képzős alakok védelmére és még meggyőzőbbekkel mutatja ki az ódik, ődik-es szenvedő ige használatának helytelenségét. A szenvedő és míveltető igét nem lehet összetéveszteni, nemcsak azért, mert az értelem kellőkép elválasztja őket, hanem mert az egyik ilces, a másik iktelen ige ; fölcserélni csak azok cserélhetik föl, akik nem akarnak tudni az ikes ragozásról. Ami a szenvedő ige magyarságát illeti, amellett eléggé szól a nyelvnek egész múltja, amely a HB-töl kezdve a biblián, Pázmányon, Zrínyin, Gyöngyösin keresztül Révai koráig folyton él a szenvedő formájú igével. A szenvedő ige helyettesítésére pedig az ódik, ödik éppenséggel nem alkalmas. Az ódik, ödik képzős ige oly cselekvést jelent, mely magára a cselekvőre, az alanyra fordul vissza (takarózik, húzódik, törődik), vagyis az ódik, ödik reflexív, reciproc ige, ellenben a szenvedő igénél a cselekvés külső személytől vagy tárgytól indul ki és úgy hat az alanyra (szállíttatik, megverettünk). Amily jól használja tehát a nyelv az ódik, ődik-et a következő mondatokban : megszáradott bőröm és egybevonódott, továbbá: az ágak egymással összefonódnak, éppen oly helytelenül beszélnek és írnak a Debreceni Grammatika hívei: mély tömlöcbe vetődött, az a törvény hozódott. Révai nagy veszteségnek tartaná, ha a magyar nyelvtan maga megsemmisítené a nyelvnek egy igen becses formáját s ha már oly szerencsésen fejlődött a magyar nyelv, hogy külön képzővel tudja kifejezni a külső vagy valóságos szenvedő igét (huzatik) és külön képzővel a belső szenvedő vagy reflexiv igét {húzódik), akkor a nyelv önmagát csonkítaná meg, ha akár az egyik, akár