Állami főreáliskola, Debrecen, 1902
20 örömest meghal érette, miért ne szenvedhetne 6 is egy keveset ? Nyugodtan fogja keresztjét hordani s ha az idő, mely tőle elválasztja, eltelt,, visszasiet hozzá s az Isten rájuk árasztja a szerelem magas szentségét. Sejtelme valóban teljesedett; elhagyta Bécset, el menyasszonyát, hogy hazájának szolgálhasson; szerelme és a remény ad neki erőt, midőn elhagyatva — a halált várva — tehetetlenül fekszik a csatatéren, s kevés héttel később kivívja Németországért a vértanúi koronát; a földi boldogság, mely kecsegtette, csalogatta, sohasem lett része. Ha a Németország felszabadításáért vívott harc meg is fosztotta költőnket kedvesétől, kárpótlásul más menyasszonyt adott neki, kit nem kevésbé szeretett s kinek utolsó dalát, a „Schwertlied“ címűt szentelte. Az új menyasszony: a kard, türelmetlenül csörög hüvelyében, napvilágot akar látni, zsarnokvérben akar fürödni. Sohasem hagyja el lovagját, elválaszthatatlanúl egyesült vele; hiába, hogy a lovag szíve vére bőven omlik a haza szent földére, jobbja még erősebben fogja kardja markolatát s együtt pihennek le a sírba. Nagy példányképek lebegtek költőnk szemei előtt: Zrínyi, Juranics, Max Piccolomini, Don Carlos s ha e szavakat: „Angolország a menyasszonyod, azt szeresd? — Rosamunde szájába adta, csak saját meggyőződésének adott szóval — utóbb tettel — kifejezést. Már szülei körében megtanúlta hazáját szeretni s gyakran hallotta atyjától, hogy mi a haza; olvasta azonkívül Schiller műveit s látta, hogy nagy emberek miként visznek véghez nagy dolgokat hazájukért. Lassan-lassan, részben öntudatlanúl, Schiller ápolása mellett megalakúit lelkében a haza s azon egyének nemzeti összetartozandóságának képe, kik annak határai között élnek. Az erősen kifejlett nemzeti öntudat adta a lantot, utóbb a kardot kezébe. A sok sorscsapás, Németország nyomorult helyzete, gondolkozóba ejtették; kénytelen volt elismerni, hogy mindez bizonyos közönynek, részvétlenségnek s a nemzet nagyjai túltengő partikularizmusának következménye. A nagy és kis királyok, fejedelmek és hercegek egymástól függetlenül éltek, sőt szerencse számba ment, ha német törzsek német földön nem háborúskodtak egymással. Költőnk egy percig sem kétkedett abban, hogy ez az állapot tarthatatlan s hogy a nemzet elforgácsolt erejével eredményt nem fog elérni. Egyesülést, közös tevékenységet kívánt, porosz vagy osztrák vezetés alatt bár: ő volt talán az első, kit az egységes Németország eszméje lelkesített. Ausztria neki épen úgy haza, mint Szász- avagy Porosz- ország : „Sonst hiess es nur das Land der Eichen, Das freie Land, das deutsche Land.“ Egykor hatalmas volt ez ország, hatalmas polgárainak összetartása által; most könnyeit hullatja fiainak tetemére, melyekkel a zsarnok keze borította be földjét. De ha még oly metsző a fájdalom, melyet a megaláztatás okoz, ha még oly szorosan övezi a rablánc a kart: még nincs veszve minden. Már megmozdúlt Istenében bízva a német nép s jaj,
