Állami főreáliskola, Debrecen, 1901

is elhagyta. A XII. század előtt még így írták: jóm, később jour lett belőle; az n elesett.

Dorm-ir, je dor-s. Még szembetűnőbb ez a jelenség a következő hat igének különböző alakjaiban : mentir, sentir, sortir, partir, dormir, servir. Valamennyinek a tője két mássalhangzón végződik; ezt a teljes alakot megtaláljuk mindenütt, ahol a tő után még egy szótag következik, tehát dorm-ons, dorm-es, dorm-ent, dorm-i, dorm-irai stb. Ahol azonban magánhangzó már nem következik a tőre, ott a két mássalhangzó közül a második elesik s úgy járul a tőhöz a személyrag, a mely természetesen a kiejtésben nem szerepel: je dor-s, tu dor-s, il dor-t, -m nélkül. A beszéd igyekszik tehát a szótag végén a két mássalhangzótól szabadúlni; de mihelyt két szótag között oszthatja meg a két mássalhangzót, megtartja mind a kettőt, az elveszett mássalhangzó visszakerül.

Ornement, orneman-iste. Erre nézve érdekes példát mutatnak oly szók, a melyekben nemcsak hogy a második mássalhangzó eltűnt, hanem idővel azt is elfelejtették, milyen volt az az eltűnt mássalhangzó. Ornement = díszítés szóban az utolsó szótag őri-hangúvá vált, a t emléke pedig az írás ellenére is egészen eltűnt; s mikor a nyelv egy későbbi korszakban -iste képzővel új szót alkotott, az nem ornementiste lett, mint a történeti hűség kívánta volna, hanem az ejtéshez akalmazkodva : orneman-iste, díszítő. Hasonló módon lett plafond főnévhez később pla- fonner ige plafonder helyett, printemps tavasz, mellé meg printanier alakúit. Viszont ennek a megfordítottját is mutatja nehány példa a nyelv történetéből, t. i. egy hangnak jogosulatlan betoldását a szó testébe, szintén tévesen utánzott minták hatása alatt. Mivel habit ruha, profit haszon főnevekben a t nem hangzik a szó végén, de habiter lakni, profitéi* hasznot húzni ígealakokban a következő e előtt újra hallhatóvá válik, azért ennek a mintájára az abri védelem, écho (éko) visszhang főnevekhez, melyek sohasem végződtek t-re, mégis abri-t-er, écho-t-er ige képződött -er rendes ígeképzővel, de jogosúlatlan t-vel. Ilyen természetesen több is van.

11. Az ejtésből eltűnt m és n legalább az előző magánhangzó orrhangúvá tételében hagyta nyomát egykori hangzásának, de a többi mássalhangzóknak legnagyobb része nyomtalanúl eltűnt az ejtésből s csak az írásban maradt meg mint néma emlékjele a beszéd változandó voltának; igen sok helyen pedig már ez a néma jelzőoszlop is elkorhadt és a betű az írásból is eltűnt. Ha a latin nyelv fénykorától kezdve vizsgálnék e folyamatot s egészen a franezia beszéd mai állapotáig ke- resnők a szóvégi mássalhangzók pusztúlásánák nyomait, akkor arra az eredményre jutnánk, hogy jóval több betű tűnt már el az írásból is a hang elnémúlása következtében, mint a mennyit még ma írunk olyat, a melyet nem ejtünk.

Az eddigi példákban két mássalhangzó közül mindig a másodiknak láttuk előbb az elnémúlását. Kevesebb az olyan szó, hol az első