Állami főreáliskola, Debrecen, 1901

némúlt el s a második még hangzik: le fi(I)s (fisz), le pouls (pusz) az ér, se(p)t (szét), ha e számnév nem jelző, vagy ha liaisonba kerül.

Általánosan érvényes szabályt arra nézve, hogy mely mássalhangzók némúltak el a szó végén, nem lehet adni; de többnyire nem hallhatók már: d, t, g, p, s, x, z; többnyire hallhatók még: b, c, (k), f. r, q, 1. Ez az elnémúlása a szóvégi mássalhangzóknak, úgy a hogy ma áll, általában a XVI. században fejeződött be.

A mindennapi élet nyelve általában tovább megy a szóvégi mássalhangzók elhagyásában s olyan hangot is elhagy, melyet az emelkedett előadásban ejteni kell; pl. az il ils névmásokat csak i-nek ejti 1 nélkül. Ebben és hasonlókban a köznapi nyelv csak következetesen folytatta a koptatás folyamatát, a mely az irodalmi nyelvben megái lőtt, miután ez is elhagyta már az 1 ejtését, a genti(l) csinos, fusi(l) puska, sourci(l) szemöldök, fi(l)s fiú és még sok más szóban, melyeket többnyire 1 nélkül ejtenek.

Donne(r), fíniv. Hogy az önkényes eljárásnak mily része lehet egy egy ily változásban, arra érdekes kísérlettel találkozunk a XVII. században, a mikor a nyelvcsinosító és szabályozó működés a francziák- nál igen erősen folyt, Nemei)' kényes fülű és szabályszerető nagyzó szellemet bántott az a különbség, hogy a donner-féle infinitivusokban az -r nem hangzik, a finir-félékben meg hangzik. Nagy merészen elhatározták, hogy ezt a különbséget elenyésztetik s ezentúl az -ir végű igéket is -r nélkül ejtik. Akadt is követőjük a magok társaságában, de az újítás nem tudott általánosan elterjedni. Rövid idő múlva elfelejtették és az -ir ejtés ma is bántatlan.

12. Liaison. Hogy a szóvégi mássalhangzó pusztúlásának mennyire oka a magánhangzó elnémúlása, nemcsak abból látható, hogy magán- liangzós rag vagy képző előtt újra feléled az elnémúlt mássalhangzó, hanem mutatja az úgynevezett liaison, hangkötés is. Oly magánhangzós kezdetű szó előtt, mely az előbbivel értelmileg bizonyos tekintetben Összetartozik, egy fogalmat alkot, az előbbinek elnémúlt szóvógi mássalhangzója többnyire hallhatóvá lesz, s a beszéd mintegy a következő szóhoz vonja át ezt a feléledt mássalhangzót: les amis ejtése: lé zárni; est arrive: ; tarivé; vingthomines: vl tom; deux enfants: doe zafa. A nyelv- tanúlás szempontjából természetesen nagy nehézséget okoz az, hogy igen sok hang már olyannyira elnémúlt, hogy a liaisonban sem éled fel többé : un hasar(d)heureux szerencsés véletlen, cetar(t)est sublime, e művészet fenséges; az első példában a d, a másikban az art szó t-je nem olvasandó össze a következő szóval.

Az az előbb említett jelenség, hogy a szóvégi hangkopás a nép nyelvében előbbre haladt, mint a művelt társalgásban és az emelkedett előadásban, a hol az írás-olvasás közben az írott szó képe bizonyos tekintetben megőrzi a hangot a kiejtésben való pusztúlástól, ez a jelenség abban is nyilvánul, hogy a liaison a nép beszédében sokkal ritkább, mint az emelkedett társalgásban. Ha tehát a nép embere az írásból nem