Állami főreáliskola, Debrecen, 1877

10 rajokká bomlanak szét, a mely vélekedés helyességét több ujabb adat is bizonyitni látszik. Földünkkel találkozó meteor pályák számából azt következtetjük, hogy számtalan oly meteorpályának kell lenni, mely földünk útjával nem találkozik. Ezen pályák naprendszerünk térségeit keresztül kasul minden irányban átszeldesik s millió meg millió számra száguldozó meteorokkal vannak ellepve. Ezen pályák között bizonyára lesznek olyanok, melyek egyik vagy másik bolygóval találkozván a bolygót legalább is oly mértékben látják el meteorokkal, miként földünk el van látva, ugy hogy fel kell tennünk, hogy minden ismert bolygó és ezeknek holdjaira folytonosan hullanak a meteorok. Naprendszerünk birodalmában levő öszves meteorok mozgásait legfőbbképen a nap óriási vonzó ereje kormányozza s ennek következtében a legtöbbször nagyon is megnyúlt kerülők alakú meteor pályák mind ugy rendezkednek, hogy a pályák egyik csúcsa közel esik a naphoz, ugy hogy itt számtalan ily ut zsúfolódik öszve és metszi egymást minden irányban, a miért is itt a meteorok közt gyakori öszveütközés állhat elő és részint e miatt, részint pedig az aetberrel való súrlódás következtében sokat vesztvén röperejüktől, megragadtatnak a nap vonzerejétől s jégeső módra nagyszámmal hullanak a napba. (A napfogyatkozáskor látható napkorona, továbbá az u. n. állatövi fény a legújabb vizsgálódások szerint nem lehet más, mint a napkörül özönnel tolongó meteorokról visszavert napfény). Ezen körülmény meggyőz bennünket a felől, hogy földünk, a többi bolygók s a nap a reájok hulló meteorok által folytonosan növekvőben van nak s e miatt tömegük is kölcsönös vonzó erejük folytonos változásbau lévén mozgásuk sem lehet egyforma. Az aether okozta akadálytól és a meteorok által való tömegváltozástól eltekintve, földünkön vannak még olyan körülmények, melyek nagy mértékben kétségessé teszik e bolygó mozgásának állandóságát és tökéletes egyformaságát. Tudjuk ugyanis, hogy földünk az ős hajdankorban izzó állapotban volt, sőt még ma is csupán mintegy 7—8 ezer méter vastagságú burok fogja körül a belső izzó tüzes anyagot. Földünk a folytonos hidegülés következtében öszvébb húzódik és ezáltal tengelye körül való forgásának folyvást gyorsabbodni kell. Van egy más körülmény, a mely ezen forgást még épen akadályozni törekszik. Ez először Kantnak, a hires német bölcsésznek, ötlött eszébe s az ujabb időben ismét beható tárgyalás alá vétetett. Nevezetesen: a holdnak a föld tengereire való vonzó hatása következtében egy dagály hullám irányul a hold felé s a föld ezen dagály hullámban mint valamely dörzsfékben forog, mozgása e miatt bizonyos zsurlódásnak van kitéve és igy folytonosan vészit forgási gyorsaságából. Midőn Laplace és Lagrange a bolygók útjait, mozgásaikban előforduló zavarokat kiszámították — és azt találták, hogy az előforduló változások