Állami főreáliskola, Debrecen, 1877

9 már ez magában is elég, hogy azoknak örökké tartó mozgására s az egész naprendszernek a mostani viszonyok között való állandó megmaradására többé ne is gondolhassunk. Azonban még több okunk is van. Igen ismeretes tünemény az, a mit csillagszaladásnak vagy csillaghullásnak nevezünk. Tudjuk, hogy ezen tüneményt a világűrben minden felé szállingózó apró égi testecskéknek az ég porszemeinek, az u. n. meteoroknak földünk légkörébe való jutása idézi elő. Ezen apró égi testek másodperczenként 2—10 mértföldnyi gyorsasággal haladnak az égürben, ugy hogy midőn ily nagy gyorsasággel akarnak földünk légkörén is átillanni, ez minél nagyobb a gyorsaság, annál nagyobb akadályt vet elébük. A levegővel való összeütődés, súrlódás következtében erősen felhevülnek éles fényt lövellenek ki és ha némelyikük a föld légköréből ismét kiszabadulván lassított mozgással, tovább folytathatja is útját az égürben — a legtöbbször nem szabadulhatnak el többé, hanem egészen gőzzé válva földünk légkörébe vegyülnek, vagy ha a tömeg nem válhatott egészen gőzzé, ugy egy darabban, vagy széttörődve, porrá mállva hullanak le a magasból a földünk tömegét lassanként — habár csekély mértékben is, de minden esetre növelik. Kellő megbízhatósággal kivan számitva, hogy az általunk szabad szemmel és távcsősegélyével megfigyelhető csillagszaladások száma azon idő alatt, a mig a föld saját méreteivel egyenlő tért befut, többre megy 50 ezernél. Egy 24 órára köríilbelől 7 és % milliót lehet számítani. Herschel Sándor becsléseit, ezen apró égi testek nagyságát illetőleg tekintetbe vévén, nem lesz túlzás,ba felteszszük, hogy légkörünket, horzsoló minden meteor, még ha nem esik is le földünkre, hanem tovább repül izzó gőzalakban, még ekkor is vissza hágy legalább '/,„„ grammnyi anyagot. Ezt elfogadván földünknek minden 24 órában több mint 70 kilogrammal kell sulyosabbod uia a meteorok által. Ebből szükségképen következik, hogy földünknek ugy saját tengelye mint a nap körül való mozgása is folytonos — habár igen lassú — változásnak van alávetve. Huzamos ideig folytatott észleletek kimutatták, hogy a meteorok különböző utakon egész rajokban, csoportosan járnak, haladásukban földünk útját meghatározott helyeken át szelik s midőn földünk az év folyamában azon helyekre ér a szemlélőnek nagyszerű látványt nyújtanak. Az ily meteor-csoportok között egyik legnevezetesebb az, a mely évenként augusztus 10-dike táján ; egy másik, a mely minden 33-ik évben november 12—14-dike körül találkozik a főiddel s eltölti az égboltozatot hulló csillagokkal. Néhány ily futó csillagraj útját sikerült meglehetősen kipuhatolni s mindenik feltűnően egyezik egyik vagy másik ösmert üstökös útjával, így p. o. az épen emiitett augustusi raj utja az 1862-ik évi fényes üstökösével annyira összeesik, hogy egyiket a másiké gyanánt bátran elfogadhatjuk, innen támadt azon vélekedés, hogy az üstökösök idővel mindég meteor