Állami főreáliskola, Debrecen, 1875
13 rése a cél, ott leghathatósabh fegyver a szónoklat s még az írásba foglalt mü sem nélkülözheti a szónoki elemet, A költői műfajok tanulása nemzetünk legjeleseivel hoz ismeretségbe. Ezeknek iránya, gondolkozás-módjuk, eszméik — az iskola szűk falain kívül pezsgő életet tüntetik fel, hol megszűnik a nyugalom, elkezdődik a harc, a baráti kar ölelését sokszor ellenség csapása váltja fel, a törekvés ösztönét véletlen akadály veri békóba. E részletekből alakul a nemzeti művelődés- s irodalom történet fenséges épósza, melynek végső jelenete a tanulóhoz intézett felhívás, hogy lépjen ő is a küzdtérre, hol elődei „izzadni s izzadás közt hősbabért aratni“ tanultak, hol mindenki hozzájárulhat az építéshez, mert az egész mü egyes fövényszemekből van öszvealkotva! Az irodalom- történet tanításánál kétféle, — egymástól eltérő — módot vehetünk észre. Az egyik széptani elméletnek hódolva, az Írókat eszthetikai fontosságuk szerint Ítéli meg s minden kornál csak a maradandó becsű műveket és ezek szerzőjét említi fel. — Másik az időrendre fekteti a fősulyt és az irodalom történetét igyekszik minél részletesebb tárgyalásban feltüntetni. Mind a két irány kétségen kívül fontos, sőt nélkülözhetlen, de mindkettőnek eleget tenni, kivált egy rövid év alatt, lehetetlen; ezért a súlypontot az időszakhoz képest változtatni kell; míg a magyar oktatás főkép az alaki fejlesztéssel foglalkozik (stilisztika, kompozíció, retorika), addig az olvasmánynál kell arra ügyelni, hogy a tanuló minél több szerzőnek mintamüveivel ismerkedjék meg. Ezen előleges ismertetés a tulajdonképeni irodalom-történet tanításánál nagy köny- nyebbségül fog szolgálni. Puszta nevek, évszámok és könyvcimekből öszveszőtt irodalom- történet nagyon száraz, rideg tantárgy. Egyes irók életrajzi adatai, közéleti viszonyaik ismertetése igen érdekes lehet, de még ez sem irod. történet. — Tehát e kettőt (a müvek ismeretét és adatokat) segítségül véve, a korszakok jellemzésére kell törekedni, vigyázva, hogy a túlságosan általános kifejezések a jellemzést homályossá ne tegyék. (Lásd: Névy L. A magyar irodalomtörténet középtanodáinkban. Tanár-egyl. közlönye VII. évf. 2. fűz.) Azonban a történeti egybefüggés szigorát nem szabad felettébb követelni. — Egyik korszak nevezetesebb mint a másik; egyenlő irányú szerzők kitartó munkássága a történelem előtt sokszor fontosabb lehet, — s igy behatóbb tárgyalást kíván, — mint egy kitűnő tehetségű de hatástalanul maradt szerző pályafutása, — A kritika önálló becset kutat, a történelem a munkásság hatását örökiti meg. Az irodalom-történetnek igen nagy fontosságot tulajdonítok nemcsak az ismeretszerzés szempontjából, hanem főleg a nemzeties
