Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1928

nak lefektetni. És még évek múltán is ki-kijárnak, akiket itt hagytunk, hogy poraink fölé ültetett virágokkal küldjenek üzenetet nekünk, hogy már nem vagyunk közöttük. Azok közül akinek nevét itt olvassuk, (meg a velük közös sorsot nyertek közül) hánynak nem volt rendes temetése, hányan nyugszanak idegen földben, jeltelen sírban ós még csak egy szál virág sem mutatja, hogy odalenn egy árva hős alussza örök álmát ! Ha érték, becses valóság nekünk az, amit elsoroltam, hát akkor mindezt elvesztették, tőlük mindezt áldozatul kívánta az Ür. S mit kaptak érte ? Kaptak egy-egy jeltelen, vagy talán virágos sírhantot, kaptak itt is, ott is egy-egy ilyen emléktáblát, kapnak évről-évre néhány emlékező gondolatot, kegyeletes jószót, s kapták azok kiapadhatatlan könnyeit, akik mindörökre hiába várták őket. Hát érdemes volt ezért szívük meleg, piros vérét ontaniok, érdemes volt odaadni azt az ígéretektől duzzadó, pezsgő életet I Ne magunktól kérjünk rá feleletet. — Gyarlók vagyunk, a föld kísértése még megejt és dőre beszédre hibázik az ajkunk. Feletet ad rá helyettünk az örök tanító Mester, akinek a lét minden kérdésére megvan a maga felelni valója és Ö azí mondja : „Aki elveszti életét, megtalálja azt !" Igen, ők elvesztették az életüket, el mindent, ami bennünket annyi apró szállal köt a földhöz és mégis többet találtak, mint mi. Kinek élete világít közülünk úgy, mint e bősök komoran sötétlő halála ? Kinek élete tanít, — minden jóra törekvésével, küzdelmével, boldogságával — oly hangosan, mint e kihűlt ajkú emberek némasága 1 Megteszed kötelességedet ? — De vájjon ki teljesítette kötelességét hívebben, mint ők : -— szívük vére csordultáig ? — Tudsz lemondani, áldozatot hozni"! De kinek áldozati füstje száll oly messzelátszón az égre, mint az övék ? S ki fogja a mi nevünket emlegetni már akkor, amikor ezen hősök nevét itt még mindig olvasni és emléküket áldani fogják ? ! íme : kinek van köztünk oly teljes élete, mint azoknak, akik elvesztették azt ! ? És mégis mindaz, amit így elsoroltam, csak a mi földi mértékeink szerint jelent utolérhetetlenül bőséges életet. Bármily nagyszerű jelzőkkel próbáljuk is kimeríteni annak tartalmát, az csak nekünk érték, nekünk okulás, nekünk : itt maradiaknak. Ök már más mérték szerint bírálnak mulandó és maradandó javakat és ebben a mérlegelésben olyan üres, olyan súlytalan mindaz, amit mi nekik még legjobb, legkegyeletesebb szándékunkban is viszonzásul, kárpótlásul nyújthatunk. Ez a kőemlék ós egyre égő lámpa, a példátverő emlékezés, de még a szerető szivek könnye is, egyszóval minden, amivel mi itt földi életet örök életté nyújtani megkísérlünk, mindez mi annak az életnek boldogsága, ragyogása mellett, amelyet ők ott túl nyertek. Mert én nagyon bízom abban, hogy mindnyájunknak minden közös gyarlósága ellenére az Úr végtelen irgalmából életet nyernek ők ott túl, ők, akik elvesztették ezt a földi életet, akik azt nem becsülték többre önmaguknál. Életet, amelyben már nincs háború és ellenség, nincs támadás és rajtaütés, nincs éh-