Református főgimnázium, Debrecen, 1941

14 miért hagyjam el.magamat, miért éppen én haljak meg? Türelmetlenséget, érdeklődést, alkotásvágyat, jobb élet utáni szomjúságot oltott a tűzhozó nemzetének testébe, s ez az ő halhatatlan cselekedete. Nem a magyar tőkésgazdálkodás kezdeményezőjét, hanem a termelő és teremtőkedv fölgerjesztőjét ünnepeljük benne. Mikor aztán arról volt szó, hogy a felébredt tetterőnek célt és tartalmat adjon, Széchenyi nem hajózott és nem malmozott többé. A legmélyebben lelki és szellemi térre lépett, s nemzetének figyelmét létének belső titka, önlényege felé fordította. Prófétai bizonyságtétellel hirdette, hogy nem érdemes semmit sem csinálni, sőt élni sem, ha mindent nem szellemi és erkölcsi értékekért teszünk. Szabadsághoz csak annak a nemzetnek van joga, s csak az a nemzet is fogja kivívni azt, amelyiknek belső értékei nem pótolhatók és nem nélkülözhetők az emberiség közösségében. Nincs más létalapja a nemzetnek, mint erkölcsi méltósága és szellemi küldetése, melyből sajátos műveltsége fakad. Ezt akarta ő a kiművelt emberfők seregében a világnak felajánlani, ajándékozni. A legtisztább szándék és a legpompásabb módszer mégis tragikus eredményre vezetett. De vájjon lehet-e csakugyan beszélni Széchenyi tragikumáról? Nevezhetjük-e őt valóban tragikus hősnek? Bármennyire benne is van ez a köztudatban, az a meggyőződésem, hogy érdemes erről a kérdésről alaposan elmélkedni. A Széchenyi-tragikum nem olyan világos és egyértelmű, mint ahogy általában gondolják az emberek. Hiszen amit csinált és ahogy csinálta, az nem a tragikus hősre vall. A tragikum csiráit aligha lehet keresni a gőzhajózás és a lóverseny körül, de még a közművelődés munkájában sem igen. Mégis, Széchenyi sorsában ott van a tragikus vonás, abban a feszülő ellentétben, ami lényének magva és tevékenységének módszere között áll fenn. Tűzhozó volt, forradalmár, aki irtózott a forradalmi úttól és módtól. Féltette nemzetét a politikai forradalomtól és annak szerinte végzetes következményeitől. Ezért akarta elrejteni, elálcázni a tüzet, ezért áltatta önmagát is, hogy nem forradalmi módszerekkel lehetséges forradalmi újításokat létrehozni. Lehetetlent akart, és el akarta kerülni a tűzhozás elkerülhetetlen következményeit. Nagyon jól ismerte a gyúlékony anyagot, a magyarság forró szenvedélyekkel telített lelkét a politikai szabadság és függetlenség iránt. S mégis azt hitte, hogy ezt a lelket rá lehet beszélni önmaga megtagadására. Felébresztette az oroszlánt és tejjel akarta táplálni. Bölcs tanácsokkal és intelmekkel óhajtotta rávenni, hogy ne kívánjon húst és vért. Az erkölcsi és szellemi javak nagyszerű ajándékát kínálta annak a rabnak, aki láncai közt a fizikai lét lehetetlenségét érezte és szenvedte. Széchenyi, aki a magyar életösztön legmagasabbrangú igényét képviselte, összeütközött ennek az életösztönnek legelemibb igényével, az önálló lét követelésével. Értsük meg, hogy ő nem mást, csak sokkal többet és magasabbat akart, s a politikailag független létezést a belsőleg kiművelt erők telített ségének gyümölcse, szükségszerű következménye gyanánt remélte. Nem számolt azzal az