Református főgimnázium, Debrecen, 1941

15 evangéliumi igazsággal, hogy előbb vannak a testiek, és azután jőnek a lelkiek. S mégis, mikor a fegyveres forradalom és szabadságharc kitört, Széchenyi magára vette az önvád elbírhatatlan terhét, hogy ezt a tűzvészt, melyben a nemzet szerinte porrá fog égni, ő okozta, ő idézte fel, s annak összes következményeiért ő a felelős nemzete, Isten és a történelem ítélőszéke előtt. Állapítsuk meg, hogy ebben igaza volt, mert nélküle nem lett volna magyar forradalom és szabadságharc, azaz Széchenyi működése egyik alapvető és szükségszerű tényezője volt a fegyveres önvédelem vállalásának. Széchenyié volt a tűz, melybe Kossuth és Petőfi szélvésze belekapott, hogy lángot vigyen a magyar háztetőkre. Széchenyi önvádja kérlelhetetlen logikai szükségszerűség, az ok vallomása az okozatról. De ezt az önvádat nem a logikai szükségszerűsége teszi tragikussá, hanem erkölcsi túlzása. Ez a tragikai hiba benne, hogy vád és ítéletként fordította önmaga ellen azt, ami nem volt bűn, hogy emberi előítélettel végzetesnek nyilvánított egy szükségszerű következményt, mely pedig a látszólagos és ideiglenes bukáson át az élet útjának és éppen az általa hirdetett magasabb létigazságok előkészítőjének bizonyult. Á köztudatban az a meggyőződés vert gyökeret, hogy Széchenyi tragédiája ennek az önvádnak következménye volt. Lelkiismerete egy olyan szörnyű öntépő harcba kergette, melyből csak a tébolyban köthetett ki. Széchenyi 1848-ban megőrült. Vége a tragédiának. Kétségtelenül nagyon egységes és szépen befejezett szomorújáték volna ez. De a valóságban nem itt végződött a dráma, ez csak az első felvonása volt. Széchenyi még tizenkét esztendőt élt a forradalom kitörésekor bekövetkezett lelki összeomlása után. Akik tragédiáját már akkor befejezettnek látják, azokra nézve ez a tizenkét esztendő már semmit se jelent. Mintha ezt az egész időszakot az őrület sötétségében, tehát nemzetére nézve elveszetten, üresen, értelmetlenül tengődte volna át. Valóban itl volna az ideje most, Széchenyi esztendejében, mikor az egész országban mindenütt róla emlékeznek, hogy ez a helytelen, hálátlan és önmagunkat megszegényítő tudatlanság véget érjen. Az, ami Széchenyi életében és művében a legmegrendítőbb, ebben az állítólag tébolyult sötét korszakában történt meg. Mikor a szabadságharcot már leverték, s az általa jósolt bukás bekövetkezett, Széchenyi felébredt az önvád és a téboly lázálmából. Ez az úgynevezett őrült és elsötétült agyú ember mélységes leszámolást végzett a múlttal, s csodálatos fordulattal odaállott a bukott ügy oldalára. Lángelméje sohasem szikrázott, égetett, sugárzott nagyszerűbben, mint azokban a halhatatlan bizonyságtételekben, melyekben a győztes ellen háborgó gyilkos gúnnyal és a legyőzött iránti forró szeretettel bizonyította be, hogy az, amitől ő olyan kétségbeesetten óvta nemzetét, helyes és jogos volt, hogy a Bach-korszak „paradicsoma" megdönthetetlenül igazolja a fegyvert ragadott Magyarországot, s az igazság nem a győztes, hanem a letiport fél