Református főgimnázium, Debrecen, 1940

13 és fajunk öröklött kényszerítő tulajdonságait és az emberi gyarlóság bénító tehetetlenségét, Csokonai is sokszor elcsüggedt, mikor látta, hogy ,,a Magyar Characternek ügyefogyott állapotja olyanná tesz bennünket, mintha most is a Caspium partjain sátoroznánk s a' világos (felvilágosodott) XVII d. Századnak végén is ránk nézve ama boldogtalan Közép Idő (középkor) látszik folydogálni". Ilyenkor a jövendőhöz apellál, a XX. vagy XXI. század nemzedékeihez, ahhoz a korhoz, ,,a melyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem". A sötét kilátások, amiben a XVIII. század végének magyarsága élt, Csokonai szemét is elfátyolozták. Több mint egy emberöltővel hamarabb mint Kölcsey — kit áthidalhatatlan ellentéteik mellett is nagyon sok eszmei rokonság fűz Csokonaihoz — belebotlik ebbe a jóslatba, amit Kölcsey a „Zrínyi második éneké"-ben oly idegrázóan fejez ki. Mindenbe belekapaszkodik Csokonai is, mint fuldokló, ami a megmenekülés némi reményét csillogtatja előtte. Neki is, mint később Kölcseynek, Erdély az a boldog föld, az a zöld sziget, ahonnan látja felszállani a reménység fehér galambjait. „Boldog vagy óh kisded Erdély — írja Aranka Györgynek —-, bár a csinos Európának legvégső széllein fekszel is, boldog vagy ; és te fogod bé a legutolsó Magyarnak szemeit, mikor mi már vagy Oesterreicherek, vagy Rusznyákok leszünk..." Az évek lassan telnek, de a napok gyorsan égetik a mindennapi élet küzdelmeivel, „a lugubris tónusú Debrecen" közönyével viaskodó tűzlelkét, és a halálos betegség' kórjával küszködő, a sok fáradtságtól megviselt testét. Mire elérkezik a XIX. század fordulójára megtört szívvel és hanyatló reményekkel, a gráciák már nem simogatják kellemeikkel játékos képzeletét, de lelkének tüzes kráteréből még fel-feltör a régi akaratnak a „fátum ellenkezéseitől" széthasogatott izzó lángcsóvája. Meg kell írnia Árpádiászát, az ősi magyarság diadalmas hősi epopoeáját, s a hanyatló magyarság elé a múltban lobogó, de a jövendő útjait mutató tűzoszlopot kell varázsolnia. Hozzáfog a teméntelen akadálylyal váró munkához. A tiszteletes régiség maradványait kutatja lázas éjtszakákon, s az írott források tömkelegeiből az ősi magyarság története, szokásai, nyelve és virtusa elevenednek meg előtte biztosabban és határozottabban, mint korának bármely más fia előtt. Az idő messzeségét átrepülni segített tudománya és képzelete ; a hely, ahol a honfoglalás nagy eseményei a Kárpátokon belül lejátszódtak, már régen ismeretesek voltak előtte, de kellett volna „egy kis független nyugalom". Ezért instanciázni és udvarolni úgyszólván szíve utolsó dobbanásáig meg nem szűnt. Bele is kezdett a költemény megírásába, de a vele ellenkező fátum ezt a dicsőséget is más számára tartogatta. A vulkán kialudt, és Debrecenben néhány baráton kívül talán senki sem tudta, hogy kivel lett e város és mivel e hon szegényebb. „A Múzsáknak szózatja a sírt is megrázkódtatja", de vajmi ritkán az emberszíveket. S a sok vándor közül, akik több mint egy évszázad óta meg-megpillantják a Hatvan-utcai temető vasobeliszkjét, hánynak jutott vájjon eszébe, hogy ott porlad egy szív, melynek minden érzése, és egy fő, melynek minden gondolata az egyetemes magyarság felemelése volt. Ezért gyűjtött össze magában minden tudományt, ezért lett kozmopolitává, hogy a nagy európai nemzetek emlőiből