Református főgimnázium, Debrecen, 1940

12 poros dámáknak és félcipős mágnás uraknak egy kisjövedelmű hivatalért vagy egy-egy kis munkácska kiadására pénzbeli segítségért, lelke mélyén ott hordozza hazája jövendő boldogulásának égető sorskérdéseit. Ezért énekel, erre való minden vers, csupa-zeneritmus és bársonyos simogatású rím. A poézis pedig nyelvművészet. Csokonai prózai dithirambust zeng a magyar nyelv feléledéséről. A Kollégiumban büntették a magyar beszédet, és az államhatalomhoz vagy annak szerveihez hivatalosan csak latinul vagy németül lehetett instanciát írni. És most Csokonai úgy érzi magát a magyar nyelv szabad használatának bevezetésekor, mint a börtönéből szabadult rab : ujjong, lelkesedik, játékoskodik a nyelvvel. Kitanulja a szavak érzelmi valeurjét, gondolati tartalmát, hangulati elemeit és zenei modulációit. Azért maradtunk el az idegen, európai nemzetek között, mert őseink keveset törődtek a magyar nyelvvel. Pedig a poézis fordulataira nincs hajlékonyabb, alkalmasabb nyelv a magyar nyelvnél, még elmaradottabb állapotában is „szebb és alkalmatosabb nyelv a legkipiperézettebb német nyelvnél." A mai nyelvi háborítatlanságban élő magyarság számára úgyszólván naivnak és gyermekesnek tűnik fel az az áradó lelkesedés, ami Csokonai lelkét eltölti a jogaiba jutott magyar nyelv fölött tartott kontemplációja alkalmával. De gondoljuk meg, mit jelent az anyanyelv szabad és alkalmas használata azok számára, kiknek minduntalan a hatalom kényszere tilalmazta a magyarul szólás szabadságát. A közelmúlt, és még — sajnos — a jelen is, eléggé beszédes tanulságot nyújt erre vonatkozóan számunkra. Csokonai joggal beszél arról, hogy valami csak a poézisnak külső ékességét teszi, azzal egyetlen nyelv sem dicsekedhetik úgy, mint a magyar, hiszen a magyar nyelv egyedül alkalmas „a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára". A magyar nyelv szépségeitől megmámorosodott Csokonai, ki aprólékos gonddal és játszi türelmességgel kémlelgeti a metrumra és hangsúlyozásra egyaránt hajlékony anyanyelve drága gyöngyeit a poézisban — amint láttuk — csak közvetítő eszközt lát hazája felemelkedésére. Jogos költői és tudós önérzettel a maga vállán érzi e roppant feladat gyönyörűségét és nehézségét egyaránt. Saját magától várja „a hazai literatúra megemberesedését", és akkor, ha ez megtörténik, „philosophiai vagy más tudományból készült írással is" készül szolgálni a közhaszonra. A literatúra konstellációja ekkor a XVIII. század utolsó éveiben alkalmas idő is lett volna Csokonai poétái vezérségére. Kazinczyék börtönben ültek, Berzsenyi szikrázó metrumait titokban pattintgatta magyar nemesi lelkének kemény obsidiánjából, Bessenyei György pedig a puszta „Bakonyszegen nézte horizonunk elsetétedését". Hogy az egyetemes magyarság mérhetetlen kárára nem így történt, mi is okolhatjuk azt az „ellenkező fátumot", amire Csokonai hárítja a magyarság sok kálváriáját. Ez az „ellenkező fátum" személyét érintve abban a fásult közönyben mutatkozott, amivel korunk körülvette a magyarság egyik legnagyobb lángelméjét, kinek nem volt egy olyan öltő ruhája rövid csurgói tanárkodása idején, amiben az évvégi ünnepélyes examenen megjelenhessék. Mint mindnyájan, kik vératomjainkban hordozzuk nemzetünk