Református főgimnázium, Debrecen, 1926

korán lett volna. Essirathatjuk bármeddig is, „könvnyekből nem elég, mit ember sírhat ily nemes halottért." Gyászon, könnyön át nagyszerű példája világol előttünk. Lelkünk fölemelkedik és az ö földi pályafutásán s megdicsőült alakján át látjuk a végetlen tért, mely munkára hív. A végtelenségnek, az örökkévalóságnak szüntelenül munkáló és alkotó szelleme, egy akaratban, energiában, célokban hatalmas szellem vezette őt földi útján. Mindig fáradt, soha nem pihent, hogy ha eljő az Űrnak ama követe,_ ne találja őt munkátlanul és készületlenül. Szívünk friss sebeivel, könnyektől befátyolozott szemeinkkel és a szükséges távlat hiányában nem látjuk még alakjának nagyságát, munkájának óriási arányait. Most még csak a fájdalmat, a veszteséget érezzük. Éltének gazdag tartalma magyar református egyházunknak és kollégiumunknak örökös kincse marad. Gyémánt, mely a nap tündöklő fényében ragyog a fekete éjszakában is. Áhítattal nézünk utána és áldjuk a Gondviselést, aki őt nekünk adta. S. Sz. J.