Református főgimnázium, Debrecen, 1925

I. Beszéd a Baltazár-amerikai alapítvány emlékünnepén 1926 május 29-én. jNagyérdemű Közönség! Tisztelt Tanári Kar!Nemes Tanuló Ifjúság! Mikor legnagyobb a veszedelem, akkor van hozzánk az Isten legközelebb. Ezt a bibliai igazságot fényesen tükrözteti a mi közel 400 esztendős kollégiumunk történelme is. Sok derűs és boldog napja mellett nem egyszer zúdult reá a csapások és szerencsétlenségek özöne. Olyan válságos időket élt át, amikor lételében is fenyegetve volt. És a Gondviselés támasztott mindenkor hatalmas embereket, akiknek önfeláldozó munkája és gondoskodása által a Múzsák hajléka, mint a poraiból megéledett Phönix, új életre kelt és az idők szárnyán repült tovább a nagy mindenség végtelen téréin. Azok között a ragyogó nevekkel ékeskedő, nagy férfiak között, akiket válságos időkben küldött az Isten, hogy kollégiumunkat nehéz helyzetéből kiemelni segítsenek, négy püspök alakja tűnik fel különösen előttem: Körmendi Péteré, Szilágyi Sámuelé, Szoboszlai Pap Istváné és Baltazár Dezsőé. Körmendi akkor jött prófétai lángszavával, amikor a rettenetes „Karaffa-járás" után (1680) „a szép kollégium utolsó ruinájához közelgett". A szíveket felgyújtva, bent a hazában olyan nagymérvű adakozást indított meg, hogy a kollégium anyagilag megerősödve, folytathatta ismét nemes hivatását. Szilágyi Sámuel ellenállhatatlan szózata classikus latin nyelven a külföldi református országokat hódította meg. Hej! mert akkor, az 1750-es és 60-as években, nemcsakhogy nem volt szabad kollégiumunk számára gyűjteni a hazában, hanem a királyi hatalom eltiltotta a supplicatiót és legatiót, sőt ami még mindezeknél veszedelmesebb volt, elrendelte, hogy Debrecen városa szüntesse meg a tanárok fizetését és semminemű segélyt ne adjon a főiskolának. Árva lett a Múzsafiak otthona, megfosztva egyik szülőjétől, legbőkezűbb pártfogójától. A szénior másodmagával útrakelt Angliába és vitte a Szilágyitól, akkor még mint kollél*