Református főgimnázium, Debrecen, 1914

6 példaadó szépségében. Az ő képét, t. gyászoló gyülekezet,, az ifjú nemzedék szemei elé úgy szeretném odaállítani, amint ő előttem életében először és utoljára jelentkezett. Ki hitte volna, hogy csak rövid pályafutásra jelenik meg az a délceg ifjú katona ezelőtt három esztendővel, homlokán a becsülettel elvégzett kötelességek biztos öntudatával és szelíd arcán átsugárzó nemes elszántsággal, ifjúi erővel, tökéletes bizalommal. És ez a rövid pályafutás az ész és szív harmonikus egésze volt, mindenütt és mindenben inkább a kötelességérzet és meggyőződés volt iránytűje, a szeretet és bizalom volt a vezércsillaga,, mintsem alaptalan becsvágy, avagy félelmetes szenvedély. Igaz, ennek a rövid életnek még nem lehettek, de bizonyára lettek volna fényesen ragyogó pontjai is, de így is a maga egyszerűségében, összhangzatos szépségében egy komoly, nyugodt*, öntudatos ifjú mester önérzetes munkássága és pályafutása volt. Szerettük őt mindnyájan, mert szeretetreméltó volt, én pedig közöttünk folyt pályájának utolsó jelenetétől, amikor utolszor láttam őt, ennek az emlékétől alig tudok menekülni. Mint katonát láttam először, mint katonától búcsúztam el utoljára. Ugyanaz a kötelességtudás és ennek a teljesítésére való ugyanazon készség és nemes elszántság, ugyanazon erő.és bizalom homlokán és beszédes szemeiben. Elváltál hát tőlünk, hogy annyi százezerrel együtt, egyetlen parancsszóra elmenj megvédeni szorongatott hazánkat, hogy megvédelmezd mindnyájunk otthonát, hogy diadalmasan lobogtasd az igazság, a jog és becsület zászlaját, hogy diadalmaskodjatok a poklok sötétségén ! A dicsőségből neked, ifjú mester nem sok jutott, de átérezted a feladat nagyszerűségét, megértetted millióknak aggodalmát, teljesítetted a kötelességet erős elhatározással, elszenvedted a nagy szenvedéseket, megharcoltad a véres küzdelmeket és elestél a nemzeti szabadság győzelmes zászlója alatt! Te avattad az ifjút férfiúvá, óh fájdalom ! te növelted lelkét naggyá, oly erőt, oly szépséget, oly magasztosságot öntöttéi a dicsőült ábrázatára ! Mert nagyság, erő és dicsőség sohasem volt fájdalom nélkül. Való igaz az, t. gyászoló gyülekezet,, hogy korlátolt lények vagyunk; de mennél önkéntesebben fogadjuk el ezeket a korlátokat, mennél inkább mögéjük zárkózunk, annál kisebbek vagyunk ; hogy nagyokká lehessünk^