Református főgimnázium, Debrecen, 1914

7 ki kell onnan jönnünk, szét kell azokat rombolnunk és törnünk. De ezért meg is kell szenvednünk ! A nagy müvek, kedves tanulóifjúság, a nagy elhatározások, a dicső tettek csak fájdalmak között születnek meg, a babérkoszorú csak gyötört homlokon nyugodott, a hősök, lángelmék és minden nagy lélek kiváltságos gyermeke volt a fájdalomnak. Ragyogó példakép áll előttetek ifjú mesteretek, aki a fájdalmak és szenvedések vérkeresztségében növekedett naggyá, edződött meg a megváltás nagy munkájára, vállalta is ezt kötelességből, bizalommal és bátran mindhalálig. Mi pedig, gyászoló gyülekezet, akik ennek a világokat rengető nagy tragédia borzalmainak, az egész emberiséget megtisztító újjáteremtésnek csak szemlélői vagyunk, akik -— úgy látszik — arra vagyunk hivatva, hogy életünk egyszerű határai között lassan haladjunk a biztos vég felé, akik útunkban a veszteségek és nagy csapások súlya alatt sokszor majdnem leroskadunk, hosszabb pályafutásunk alatt, bizony, úgy érezzük magunkat, mint az a hegymászó utas, aki útjában elhagyogatott minden társat, egyedül megy a tetőre, megfordul, háta mögött a völgy mélyén látja a vihartördelte fákat : így érünk fel mi is az élet hegyének ormára, széttekintünk magunk körül, egyedül vagyunk. Messze lenn a völgy mélyén látjuk a megtört ábrándokat, a megvalósulhatatlan nagy eszméket, a nagy elhatározásokat, megszakadt barátságokat, kihűlt érzelmeket, amelyek mind elvesztek az útban, s meg nem kerülnek többé. És könnyes szemmel lassan haladunk fel az élet legfelsőbb jeges ormaira, amelyek oly nyomorteljesek volnának, ha a célpontnál ott nem volna Isten. íme, t. gyászoló gyülekezet, egy küzdelmes, hosszú élet képe : fátyol borul a földre, hogy fölragyogjon az Ég ! Megdicsőültünk lelkét azonban, amely egy magasztos eszmétől teljesen be van töltve, amely a gyermeki szeretet és ragaszkodás csodálatos érzéseiben fogant és növekedett emberszeretettel, erős elhatározásokkal, magasztos kötelességérzettel teljesen át van hatva — a fájdalmak és szenvedések babérkoszorújával gyötört homlokán — egy nemzet megértő szeretete, áhítatos csodálatának hymnusa és forró imádsága viszi, ragadja fel az Űr titokzatos zsámolya elé... A komoly, önérzetes és becsületes ifjú férfilélek megáll az Űr fölséges színe előtt, megáll — és elmondja rövid élete egyszerű folyását, a