Református főgimnázium, Debrecen, 1911

9 vánvalóvá legyen s Ausztria tekintélye és hatalma, mely csak a belső rend és nyugalom filogtatásán alapult — elpárologjon. Csak így érthető, hogy egy különben jámbor természetű forradalomnak a bécsi forradalomnak egyetlen hangja elég volt arra, hogy Metternichet semmivé tege. E szerint a demokratikus Magyarország megalapításával egyidejűleg a magyar nemzet harcolni kénytelen az országnak a rendi alkotmányban biztosított függetlenségéért s elnyeléssel fenyegetett nemzeti mivoltáért. Bár a reform-mozgalom ilyen sok akadályba ütközött, még is sohasem volt tisztább és dicsőségesebb mozgalom. Olaszország mozgalma szintén két irányú volt : küzdeni kellett a demokratikus eszmék megvalósításáért és küzdeni kellett az ország egységéért, a földrajzi fogalomnak politikai fogalommá fejlesztéséért. Ámde az olaszok politikai erkölcse nem riadt vissza az orgyilkosságoktól sem s a polgári jogokért küzdő mozgalom igen sokszor megölte az emberi jogokat. Ámde Magyarországon, mikor a kormány hatalmával visszaélve, meg nem engedett fegyverhez nyúl és Kossuth Lajost börtönbe veti, a reform-mozgalom harcosai alkalmaztak-e meg nem engedett fegyvereket ? S mikor a kormány áldozatul ejti Wesselényit és Lovassyt, a nemzet harcosai követték-e a kormányt a jogtiprás terére ? És a reform-mozgalom befejező és leghatásosabb mozzanatánál a március 15-iki eseményekkel elkövetkezett-e az a heves forradalom, melyet a mozgalom egyes kortársai vártak ? Mi erre a felelet ? A magyar március 15-iki mozgalomnál fegyelmezettebb mozgalmat nem ismer a történelem. íme, a tüzes, a még le nem higgadt, a nem eléggé óvatos ifjúság, mikor a nemzet kívánalmait előterjeszti, nem veszi észre, hogy a töltött ágyúk mellett kanóccal kezében várja a tüzérség a parancsot : mikor seperje el a tömeget ? De nem engedi, hogy a személyes szabadságnak csak egy hajszálnyi megsértése s a rendőri kihágásoknak csak egyetlen talán alig észrevehető jelensége foltot ejtsen a mozgalmon s megbélyegezze annak vezetőit. A magyar március 15. békés népgyűlésnek tűnt fel, melyre irigy bámulattal tekinthetett minden francia, akit a párisi forradalom 12,000 főnyi áldozata rémülettel töltött el. S ha az angolok büszkén emlegetik Monknak a Stuart-család restauralojának vérnélküli győzelmét, mennyivel büszkébben