Református főgimnázium, Debrecen, 1909

III. Széchenyi. Halálának 50. évfordulója alkalmával 1910. ápr. 8. tarlott iskolai ünnepen felolvasta: dr. Szabó Márton. Az a szomorú vég, amely félszázaddal ezelőtt egy nehéz lelki vívódást befejezett, olyan életet oltott ki, amely a legküzdelmesebb, de sikereit tekintve egyik leggazdagabb volt mindazok között, amelyeket a magyar történelemből ismerünk. Azok az eredmények, melyek e küzdelmes élet nyomán már megvalósultak s azok a feladatok, amelyek megoldásának átját megmutatta, a miéink, s még inkább a jövő nemzedékéi. Az igazi nagy ember csak külsőségekben a maga koráé ; eszméi, törekvései, céljai a későbbi nemzedékek működésének szabnak irányt. Széchenyi neve ma és még hosszú időig egy, a nemzeti élet minden nyilvánulását felölelő munkatervet jelent, egyben-másban már megvalósított eredménnyel, részben már a megvalósulás útjára jutott törekvésekkel, s nagy részben még ezután teljesítendő kötelességekkel. Ö az az eszme, amely fenmarad s nöttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik. E hatalmas és gazdag életpályának külső eseményei minden részletében föl vannak derítve s általában ismeretesek. Kezdve az Akadémia megalapításától, amikor az egész ország figyelmét és bámuló szeretetét osztatlanúl magára vonja, végezve Thierry rendőrminiszter brutális és nyers föllépéséig, amellyel tudtára adta. hogy nem fogja soká tűrni, hogy a döblingi tébolydát politikai konventikulumok színhelyévé tegye s állítólagos betegségét a rendőri és büntető üldözés alól való mentesség oka gyanánt tekintse; —- amely durva kijelentés szintén az egész ország figyelmét, de most már aggódó félelmét irányította reá. A nemzet aggódó sejtelme valóra vált: a rendőrminiszter nyers izenete a kezébe adta a fegyvert a különben is nagy lelki töprengések közt vívódó Széchenyinek.