Református főgimnázium, Debrecen, 1906

30 tudós elfogultsága homályosítja el világos látását és teszi a népi naiv, de azért költői és így éppen nem kivetni való kifejezések ellenségévé. Ezután a „Tulajdon Nevünkbeli különös Régulák" címe alatt hosszasan és alapos részletezéssel foglalkozik azzal, miképen járjunk el hát az elnevezések megalkotásában. Általánosságban 3 osztályba sorozza a növények magyar neveit: a) törzsökös régi magyar nevek, melyek csak egy bizonyos növényre alkalmazhatók: árpa, dinnye, dohány stb. b) a növények jellemző tulajdonságaiból készített összetett nevek: gyöngyvirág, kakukfü; c) bevett idegen szavak latin- vagy görögből lágyítva: jácint, izsóp, ménta, paszuly stb. „Ezen három rendbeli Nevekből kell felállítani a Növevényeknek Magyar nevezeteiket". (21. 1.) E három csoportban jelöli ki az új nomenklatúra forrásait, azután mind a három csoportot külön részletes tárgyalás alá veszi. Egy pár érdekesebb észrevételével már Diószegiékre való tekintettel is meg kell ismerkednünk. Elsőül azt ajánlja, hogy régi Füvészkönyvekből és az élő nyelvből gondosan szedjük össze a használhatót. Hogy miként, arra nézve terjedelmes utasításokat ad. Az új nevek képzését helyesnek tartja, de csak a meglevők mintájára, pl. az aranka, boglárka képére alkothatunk ilyen szókat: gyámolka, érdeske stb. Hasonlóképen az összetétel útján való szóalkotást, az édesgyökér, kalánfü mintájára. A fű-ve 1 összetett nevek nagy sokaságát s vele az egyhangúságot elkerülhetjük, ha helyette a virág, kóró, levél, szár stb. szavakat választjuk az összetétel második tagjául. íme ismét a nyelvmüvész lép előtérbe! Még arra is utasításokat ad, mikor melyiket használjuk. A „bévett idegen Nevekhez" csakis akkor forduljunk, ha az eddigiek módján semmiképen sem tudunk elnevezéshez jutni. így is az átvett idegen szavakat idomítsuk a magunk kiejtéséhez a gesztenye, izsóp mintájára. Át kell venni a nagy füvészek nevéről megörökített növényneveket „ezen eggyetlen egy, és legfőbb jutalmát a Munkának".