Református főgimnázium, Debrecen, 1902

4 Azacsillag, mely 10() évvel ezelőttamagyarégen föltetszett, a múlt század világtörténetének egyik legragyogóbb csillaga, mely mindig előljárt, fényesen tündökölt, s tüzével felgyújtá a nemzetek szive mélyén nyugvójlelkesedéstésaz életerőt; az a csillag bontott, rontott, mikor egy elkorhadt rendszernek el kellett tűnnie a föld színéről, de épített s alkotott is, mikor megérkezett az idő és alkalom. Még mindnyájunkat sajgó emlékezet fog el s könyzáporral telnek meg szemeink, ha e csillag nem rég történt lefutására gondolunk, ha megvillan előttünk az a magasztos jelenet, midőn a „temetkezés felett egy ország könyben állt." Ügy rémlett ekkor, mintha egy pillanatra megállott volna Magyarország története, hogy befejezze egy csodaszép fejezetét. Elnémultak a párttusák, s a küzdők lerakták fegyvereiket, sisak nélkül néztek egymás könyező szemeibe s a ravatal felett honoló mélységes csendből csak az egyetértő nemzet fájdalmas zokogása tört ki, jelezve, hogy Kossuth Lajos az egész nemzeté. Ezért állt meg Klió, azt a kijelentést várta, hogy érctáblájára örökre bevésse. A történelem géniusza e dicső lap felmutatásával hívogat most íme, Jertek magyarok úgymond — ünnepeljétek emlékét a nagy reformátornak, a forradalmi lángésznek, a hősnek, a vértanúnak, de a ki nektek még ennél is sokkalta több vala. Nagy ember, a kinek eszméi összeolvadtak a nemzet eszményeivel, a ki ha hős volt, a nemzeti szabadság hőse vala, a ki ha forradalmat csinált, az nemzetének szabadságharca vala, mint a hogyan 45 évig tartó számkivetése felett is a nemzeti szenvedés martir-glóriája tündöklik. És a történelem géniuszának hívó szózatát ki ne hallaná meg? Nincs az a magyar, a kinek szívét a hála és kegyelet érzelme meg ne érintené, a mikor Kossuth nevét hallja. Sok és nagy ami köteles hálánk iránta, nemzedékek sem róhatják le emlékezetének azt, a mivel alkotásainak tartoznak.