Református főgimnázium, Debrecen, 1890

XVIII daczára is visszataszító, mert méltatlan eszközökkel nem valami nagyon méltó dologra törekszik Moor Károlynál, akinek borzasztó dolgokat kellett szenvednie és ezért borzasztó dolgokat akar végrehajtani, a nagy hangú beszédeket is csak inkább elnézi az ember; Fieskon, aki a fényűzésnek lágy ölében enyeleg, megérzik szavainak természetellenes volta, midőn mint gazda igy kiált oda előkelő vendégeinek : „A. padlót öntözze cyprusi nektár; bachansi táncz tiporja rommá a föld kerekségét." vagy midőn haragjában igy kiált föl: „Adjátok a föld tekéit fogaim közzé, hadd roppantsam össze!" A nagyságra és fenségre való szertelen törekvés a többi jellemek rajzát is elhibáztatta Schillerrel. Fieskonak külső színpadi sikere sem érte utói a „Haramják"-ét. Mannheim közönségét, mely a „Haramják" előadásakor tombolt lelkesedésében, csaknem egészen hidegen hagyta. A többi színpadokon valamivel több rokonszenvvel fogadták. Azonban Fieskónak minden szemmel látható fogyatkozásai daczára is akadtak a kritikusok között olyanok is, akik Fieskóban a „Haramják" kai szemben haladást vélnek látni. Bulver ahires angol regényíró, Fieskót tartja Schiller ifjúkori színmüvei közül a legjobbnak, legalább is a „Haramják"-nál jelentékenyebbnek mondja. Ennek véleményében osztozkodnak a hírneves német mübirák közül Hinrichs és Gervinus, amaz a hegeli jogbölcsészet szempontjából, amennyiben itt politikai haladást lát, a családról és a rendekről az államra való átmenetet találja drámai alakba öntve; Gervinus pedig a történelmi anyagra irányzott törekvés szempontjából, mert Schiller ezen az uton lőn nagygyá. Gervinus nézetéhez annyiban hozzájárulhatunk, amennyiben mi is azt tartjuk, hogy Schiller drámaírói hivatása csak a históriai tragoedia terén valósulhatott meg a maga igazában és hogy ebből a szempontból nézve a dolgot, Fieskót mindenesetre haladásnak lehet mondani, mivel a költő ezen hivatásszerű pályáján az első lépést Fieskó képezi. Azt is szivesen elismerjük, hogy e darabnak magasabb tragikai eszme képezi alapját s benne az erkölcsi komolyság tisztábban valósul meg. Amennyiben ugyanis ez a darab abból a természetjogi anarchiából, amelyet a „Haramják"-ban látunk, a szabad állami rend szemléletére akar bennünket juttatni, annyiban kétségtelenül fölülemelkedik a „Haramják" sphaeráján — a politikai szabadság tragoediájává lesz, mig a „Haramják" a társadalmi eszme megtévedésének tragoediáját tárják elénk. Ha azonban a dráma-költői momentumot mint olyat tekintjük, egy pillanatig sem habozunk annak kimondásában, hogy Schiller ezen második színmüve az elsőnek föltétlenül alatta áll. Mindenekelőtt hiába keresnők benne az eszme következetes megvak': 'fását, valódi drámai organizmust. A helyett, hogy azt az eszmét, amelyet föntebb a politikai