Református főgimnázium, Debrecen, 1890

XVI Amália szavaló színésznő, de nem szerető „Júlia," vagy elfogódott szivíi „Clárchen." A többi személyzet is mindent elkövet e végből, hogy minden tőle kitelhető módon kifejezésre juttassa a maga aljasságát és elvetemültségét, s aki a túlságosan nehéz és kemény eledeltől nem fél: itt alkalma van azzal megpróbálkozni. Ha a cselekvés menetét vesszük vizsgálat alá, látni fogjuk, hogy Schiller ezen darabjának meg van azaz előnye valamennyi többi drámai müve fölött, hogy a cselekvés meglehetősen egyenesen halad előre, s nem tér le gyakran episodok mellékösvényeire, mint ez úgyszólván valamennyi Schilleri darabban megtörténik. Ezt a drámai haladást azonban a katastropha tulajdonképeni czéljától megfosztja. A darab katastrophája ugyanis ahelyett, hogy valóban eszmeileg megkapó és fölemelő volna, inkább bosszantó és kellemetlen. Az, ahogyan Károly a megsértett igazság kiengesztelése végett egy szegény ördög javára az igazság szolgáltatás kezébe juttatja magát, sokkal bágyadtabb, színtelenebb s a bölcsészet szürke elméletének ködében borongóbb, mintsem hogy bennünket fel bírna emelni. Nagyon is elárulja azt az erkölcsi czélzatot, a melyet Schiller — saját vallomása szerint — el akart vele érni. Egyébként a darabban félreismerhetlenül hatalmas, habár még éretlen drámai tehetség jelentkezik, aki a tárgy kezelésében Shakespeare után indulva „nem akarja magát Aristoteles és Batteux túlságosan szoros czölöpzete közé beékeltetni." Természetesen nem birt a költő a shakespearei genius szervező hatalmával, sem azzal a művészetével, hogy az erkölcsileg aljast az egészhez való viszonyításában enyhíteni legyen képes. Egyes sikerült jelenetek, amelyekben a természet festése az emberi hangulathoz kitűnően illeszkedik, bizonyítják, hogy mily jól tudta Schiller ábrázolni azt, ami szemlélőképességének határán belül esett. Szándékosan időztem ily hosszasan Schillernek ezen legelső drámájánál, mert amiket itt a „Haramják"-ra vonatkozólag elmondottam, többé-kevésbé áll Schiller többi darabjaira, de főleg a közvetlenül ezután következett „Fiesco," „Ármány és szerelenr s „Don Carlosra" nézve. A „Haramják"-ban Schillernek egész drámaírói sajátossága jelentkezik már és pedig ugy a tartalom és irányzat, mint a tárgyalási mód tekintetében. Ez a darab képezi Schiller összes drámai müveinek mintegy a nyitányát. Valamennyi ebben találja meg léteiének gyökérszálait, valamennyien csak megannyi metamorphosisai a növésnek, s egymástól csak magasabb fejlettség, határozottabb alkotás és szilárdabb alak által különböznek.