Református főgimnázium, Debrecen, 1890

XV szeti és lélektani igazság, — a helyesen vezetett fejlődés, — és a szélsőségek megfelelő közvetítésének csaknem teljes hiányával találkozunk. Az egész miiben uralkodó túlzás a darab főszemélyében van concentrálva. Moor Károly az egész korszak „Stürmerei"-ének, titanismusának, a tragikai képviselője. Annak minden eleme meg van benne, de midőn ezen elemeket saját személyén szemléletre akarja juttatni, a tragikai igazság és méltóság magaslatát távolról sem éri el. Ez a Moor Károly, mint már Hegel igen helyesen megjegyezte, a gyermek-ifjak eszménye, akik az ilyen szajhősködésben gyönyörűségüket lelik. Hisz végül maga is gyermeknek mondja magát, akinek vakmerőségéért „kegyelemért" esedezik. Aző tragikai fönsége is inkább pliraseologiai nagyhatnámság, mint valódi, önálló jellem cselekménye. Egy, magában véve nem is olyan nehezen elviselhető inellőztetés gyönge atyja részéről a bűn légkörébe űzi, amely bünt aztán a törvény helyébe akar tenni. Ila maga nem mondaná, hogy „két olyan ember mint ö, az erkölcsi világnak egész épületét tönkre tehetné," ilyesmire tulajdonképen senki sem gondolna. Vele szemben áll öccse, Ferencz, aki magában véve szintoly elhibázott ördög, mint amennyire bátyja, az egykori lipcseideák, nem ithikai hős. Carlyle, Schillernek geniális angol bírálója, igen jellemzően nevezi MoorFerenczet „elméleti gonosztevőnek." Büi.ös cselekedeteit a tantétel alapelvei szerint hajtja végre; aminthogy maga Schiller is ugy mutatja be őt nekünk, mint abstract számítás gyümölcsét, amelyben „a bünt a maga meztelen undokságában akarta leleplezni és egész kolossális nagyságában az emberiség szeme e'é állítani." Eltekintve attól, hogy a benne levő rosszaság teljességgel nincs kellőleg megokolva, meit ugy látszik, liOjiV „laplandi orra" és eg\éb természeti hibái miatt való elkeseredésének ebben vajmi kevés része van, sátáni absolutság torzképe, amelyet nem enyhit egyetlen árnyalat sem, a melyet mind|árt kezdetben egy rémítő hosszú beszédben, — amely csak ugy duzzad az erőltetett sophistikától — a lehető legfeketébbre fest. Egyes jelenetei mindazáltal jelesen vannak megalkotva. A gyönge atya képe, aki ezen rosz fia által oly könnyen rá engedi magát szedetni, teljesen hijjával van minden valódi életnek. Amália is, az annyiszor megbámult Amália, hasonlóképen mindjárt kezdetben abban a természetellenes túlzásban mutatja be magát, mely a rablóvezérhez való egész viszonyán átvonul. Belső lelki fejlődésnek, a szenvedély igazi ismertető jelvényének, semmi nyoma nála. Phrasisokban áradozó pathos dolgában a maga részéről mit sem enged haramja-kedvesének, a kinek számára — ugy látszik — csak szavai vannak, holott valamivel több cselekvés által könnyen megmenthette volna.