Református főgimnázium, Debrecen, 1884

30 „A felperesnek — úgymond — (ez lészen ezúttal az ellenkedő poétának a neve) miben álljon enyémtől különböző Ítélete, igazán eléhozom s rendre minden becsülettel megfelelek". íme maga teszi meg felperessé, kiknek ő lehetett volna a felperesse, mert hát voltak Ilajnisnak is elég vádolható gyöngéi. A vádolás helyett azonban Baróti még egyszer meghurczolja a szórendet és hibáinak védelmére kél. Bizonyítékul felhozza az igekötőnek az értelmi hangsúlytól függő ide s tova helyheztetését, s ezzel azt hiszi teljesen megfelelt magáért. Rajnis tételeinek czáfolgatásába nem bocsátkozik. Megelégszik legtöbbször a puszta tagadással: „Szóval állítja, szóval tagadom", mondja olyan tételekre, melyeket fényesen czáfolhatott volna. Meggyőzte-e biráit vagy nem, azzal édes keveset gondol. Még csak berekesztő szóval, jogával sem akar élni. Biztosítja a nagy úrfi Kazinczyt, hogy többet válaszolni nem fog. Megnyugszik az ítéletben, ha mellette, ha ellene szól is, megnyugvásában akarván láttatni igazságát, S ezzel megadta magát. — Már „verskoszoruja" eleven tanúbizonysága, hogy a szórendbontást maga sem tartotta szerencsés újításnak; hallgatag megvallása a helyre pótolás, az igazítás, a nyelv szelleme ellen elkövetett hibáinak. És ime most ujra elérántja s maga fegyverezi le magát, hogy később Rajnis „paizsos, sisakos, kardos mentő Írásban" szedjen rajta dus gazdag martalékot. — Ezt nem is mulasztotta el. Révai szemében ezzel csaknem teljesen elveszett Baróti nimbusa. Oldallagos vágásai ellen nem is védekezik, föl sem veszi. Csak Győrött kiadott Elegyes verseinek előszavában vonatkozik reá, mikor okát adja, mért szerette volna, ha Alagyaiba sajtóhiba nem csúszik. „Én épen ezekben igen akartam volna, — mondja — hogy a mennyire lehet a sajtóhibák elmozdittattak volna, hogy valami tehén uton czammogó, izeveszett, savafogyott, nyelvrontó Baróti ott ne ragadjon valamiben, a hol nem én vétettem. De veszszen oda az ily gyáva perlő, a ki, mint Bodóné, mind mást beszél, ha a borárát kérik." Mig Révai feddő levelében engesztelékeny szelid hangon csupán a színigazság kimondására szorítkozott; tagadhatatlan, hogy e rávonatkozásban némi igazságtalanságra ragadja felindulása. Azok a „tehén uton czammogó" (még ha Baróti használta volna is először Révaira kinyertesében) azok az izevesz-