Református főgimnázium, Debrecen, 1884

27 Mindenesetre fájhatott annak a Révainak, a ki látatlanban oly pazarul tömjénezett a Szabó múzsájának, annak a Révainak, ki tudta értékét és érzékeny vólt. Költői levelére költői levelet várt volna, nem az áldozatra kész kiadó dicsőítését, melyhez, mert kétszer is megtörtént erősen hozzá férkezhetett a gyanú, hogy nem ingyen fejébe vólt szánva. S aligha nem e gyanú alapos volta mellett szól az az előfizetők szerzésére való felkérés is. Azután meg nagy valami az a látszólagos semmi a költőknél, hogy egymásnak buzditó, dicsérő, költői leveleket irnak, mert nevelik az önbizalmat önbecsérzetet s lelkesítenek, a nélkül, hogy elbizakodottá tennének. És Révai ezt annálinkább elvárta vólna Barótitól, mert a klasszikai ó-kori litteratura emlőin növekedvén, az ilyen szent hagyományok iránti vonzalmat és tiszteletet magába szivta és gyakorolta. Ily sértő nem teljesítése pedig keserűséggel önté el szivét. És a keserűség vezette tollát, midőn egy Krecskay barátjához intézett epistolájában oly éles színekkel festi Baróti fogyatkozásait, tele finom iróniával, hellyel-közzel maró gúnnyal is: „Lábal utánna sereg könyvekkel s homloka kötve Híre dicsőségét látja Baróti Szabó. Vágynák ugyan, kik sértegetik rontotta magyarság Helytelen elfordult ejtegetése miatt.. Mint mikor a főherczegnek szépségeit irván Kérdi tovább: „Belső részét irja ki le?" Vagy mikor ünnepeink szebb pompájokra felébred, S arra szövétnekeket szive buzogva hozat: „Hat szál (mely az idén itten készüle) szövétnek Már fogytára siet, már oda része nagyobb". S ilyen szórendi bábelnek egész halmazát felhozván felkiált: „Mesterség! te nyakas csodaszer! mit gyötrőd az embert? Sejtesz ennyi velős észszel is ennyi hibát". íme az ép érzékű Révai Ítélete Barótiról verseinek megolvasása után. Rajnisról és Kalauzáról ellenben a legnagyobb elismeréssel szól s főpéldául hozza fel Barótinak azok között, kik nem ficzamitották ki a nyelvet ugy, mint ő. Barótiban most már csak kontárt lát, mig Rajnisban a nyelvművelőt üdvözli, s annál türhetlenebb érzékenységének a szenvedett kicsinylés, a nem méltatás, mert most már látja s tudja kitől jön. Mélyen érzett bántalma igazságos ítéletének kimondásában még a kíméleten is tulragadja, egész odáig, hogy ha nem