Református főgimnázium, Debrecen, 1877

Szerelmi dalai szépen zengik a szív örömeit és bánatát; legyen kiemelve közzülök a hangulatteljes „Búcsúzás," mely kellemes menetével önkénytelenül megérinti a kebel gyöngédebb burait. — Szemközt a nagy világ fárasztó zajával, s a balga hiúság fényelgésével, gyakrau énekli költőnk a szelid magánosság, s a kevéssel megelégedés kellemeit — Amatlms, — A magányosság, — Az én osztályrészem, — Jámborság és középszer, — Megelégedés. Hozzád térek, — mondja ezekben — mint fáradt utazó a világ lármás vigadó-helyéröl, nálad keresek nyúgalmat, menedék lakást óh magányosság! „Téged óhajtlak, ha szemembe reszket líánatos lelkem kiiitö panaszsza." „Béke már részem" — folytatja később — — — — — — „: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem óldja. 0 te, elzárt hely, te fogodd öledbe A heves ifjút!" Fölemlítendő még a „Fohászkodás" czímíí hymnus, mely legmagasztosabb Berzsenyi alkotásai között. A végtelenség leroskasztó érzete szállja meg az olvasó lelkét az Isten hatalmának fenséges leírásánál; de költőnk bizalma, hite, reménye tölti be kebelét mely szerint: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják." „Nincs-é itt meg ama magasság — igy szól a magyar irodalom történetének, egyik buzgó munkása, — mely az ég és föld között van, és mit csak a hit szárnya érhet el? nem ugyanazon ihlet é ez, mely Dávid zsóltárait sugalá? Hány lelket tanított ez meg imádkozni!" Berzsenyinek gondolkodása, érzése, általában egész lelkülete oly tiszta fényben tűnik elő költöi müveiből, hogy ezeket olvasva perczig se lehetünk a felöl tévedésben. Nemes szívének csodálata és tisztelete csak gyarapodik azonban bennünk, ha magasztos honszerelmét más téren is igazolva