Református főgimnázium, Debrecen, 1877

JL9 epiphonema bezárja egyszersmint az óda gondolatmenetének másik csoportját. Nézzük e gondolatok berendezését. — Ezek — mint az elmondottakból látszik — igen természetes összefüggésben vannak az első részben foglaltakkal, s közönséges beszédben csakugyan nem is lehetne eltérni ettől a rendtől. — A beszélő a veszélyek elszámlálása közben hevülne mindig inkább inkább ; érzelmei hevével együtt fokozódnának, az aggodalom félelemmé, a félelem iszonyodássá, az iszonyodás bosszankodássá, a boszszankodás kitörő diilivé változnék át. — Hanem a költő másként rendez. — Az ö lelke egészen át vau hatva az érzelmektől. — Benne azok mind egyszerre összetolulnak, s e rendkívüli lélek állapotban kifejezései is rendkívüliek lesznek. — Az eszmék összefiizésében nem tartja meg a természetes rendet s a fokozatot, hanem egy szép lyrai átszökkenéssel egyenesen az első hajós merészsége feletti bámulaton kezdi az óda második szakaszát, s bámulatának mintegy indokolásául számlálja elő a veszélyeket, melyeknek e vakmerő ember kitette magát, és ugy jut el ama már emiitett epiplionemához, melynek a költészet szabályai szerint feladata: egy, az előzményeket mintegy magában foglaló tartalmas gondolatot fejezni ki. — Ezen elrendezés szerint az óda második szakasza, ama szép saltus lyricussal kezdődve, igy szól: „Cser s hármas érez volt keblén annak, Ki gyenge, lenge csolnakát Először a tengerre bizta, Hol zúgva, küzdve csapnak át Az Aquilo s a déli orkán, Majd záport önt a hét Hyád, — A Notus meg, mint egy bösz zsarnok, Felkorbácsolja Adriát. — Minő haláltól félhetett az, Kit rémülés elnem fogott, Ha látta a viz szörny csudáit, Zaját s a vészes szirtfokot ? — Hiában választá el isten Tengerrel a föld részeit, Ha a gonosz hajók a zajgó Tengert is általszökdelik." * * *