Református főgimnázium, Debrecen, 1877

müszépség legfelsőbb fokára emelkedett dal s már tárgyánál és tartalmánál fogva a fenség es jegyét viseli magán. — Mikor valamely fenséges tárgy a költő lelkét megragadva, magasabb szárnyalásra készti; s a költő lelke a mindennapi eszmék szűk határa korlátait áttörve, felszáll ama fenséges tárgyak közelébe, s nagy gondolatait és szive mélyéből felfakadó hö érzelmeit megfelelő szavakba foglalva, művészi külalakba önti: akkor születik meg az óda. — Lássuk, mikor s mikép született meg ez a kezünk alatti ? Virgilius, Horatius kebelbarátja s költőtársa, kihez öt — mint hozzá irt három ódájából kitetszik — a leggyöngédebb szeretet és tisztelet csatolta, kivel közös hatalmas pártfogói, Augustus és Maecenas kegyét együtt élvezte, kivel közös barátjuk, Quintilius Varus halála felett együtt kesergett, s kinek léleknemességéröl, hafenmaradt örökremek müvei nem tanúskodnának is, költőnk hozzá irott vigasztaló dala eléggé hü tanú lehetne, — élete 52-ik évében nagy útra indult. — Göröghonba, Athenaebe készült utazni, részint hogy meggyöngült egészségét Hellas melegebb égalja alatt lehetőleg helyre állítsa, részint, hogy nagy müvét, az Aeneist Trója romjai közelében, az ös regék szülöhonában, még egyszer általdolgozhassa, részint, hogy a görög műveltség föszékhelyét meglátogatva, bölcsészeti tanulmányait öregbítse. — Horatius aggódva gondolt ez utazásra. Képzelete eléje állitá a veszélyeket, melyek a kétes tengerre szálló, különben is gyenge, beteges jó barátot érhetik; visszatartóztatni öt útjától hatalmában nem volt, s talán nem is akarta volna;vele menni nem szándékozott, s talán nem is mehetett volna; lelkét egészen az elválás szomorú gondolata által előidézett baráti forró szeretet, hatotta át, és megszülemlett az óda tárgya: „Lelkem fele! legkedvesebb barátom! legyen szerencsés utazásod." „Legyen szerencsés utazáso d!" vagy egyszerűbben: szerencsés utat! hiszen ezt mondta volna bárki, hiszen ezt megszoktuk mondani még idegennek is, ha útra indul. — A tárgy tehát első tekintetre-nagyon is egyszerűnek, mondhatni köznapinak látszik. — De ez nem szolgál hátrányára, söt épen ez mutatja, hogy természetszerűleg, minden erőltetés nélkül, önként ragadta meg a költő lelkét. — Nagyon természetes. — Valaki utazik; tőlünk búcsúzik; ki tudja, mi történik vele? Közönyösek nem maradhatunk, szerencsés utazást kívánunk. — Meglep azonban, hogy e lehető legegy1*