Református főgimnázium, Debrecen, 1875

18 Iád, mind az önálló nemzetiegyéniségek eszméjénél. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy az ilyen nyelvrokonságban lévő népek között mégis létezik bizonyos összeköttetés, mely a nyelvrokonságon kivül müveltségöknek, jellemöknek, gondolkozás módjuk, némi részben költészetüknek némely közös vonásaiban áll. Európa minden mivelt népe vesz ezen rokonságnak érzetéből valami erősítőt, felemelöt és könnyítőt. Egyedül a magyar nemzet az, Európának nemzetet is képező népei közt, mely a maga faj rokonságában elszigetelve, rokontalanul áll, vagy legalább ezen rokonságot semmi hasznára nem fordíthatja. Ezen fajegyedüliségnek érzete az, mely érthetővé és menthetővé teszi még némi túlzásait is azon féltékenységnek, melyei a magyar nemzetisége iránt viseltetik. Ezen egyedüliségnek érzete az, a mely erős és sok tekintetben jogosulatlan nemzeti büszkeséget fejtett ki benne. Ezen fajegyedüliségnek érzete az, mely őstörtén elmünk irányában annyira érdeklődőkké, és annyira könnyenhivökké tett és teszen belliinket. Az Ősi dicsőségnek különösen östörténelmünkben foglalt része nemcsak a nemzet miveltebbjei, hanem annak átalában minden rétegei között lelkesítő hatással bír. Történelmünk egyetlen szaka sincs aránylag bővebben, és mégis gyöngébben több és nagyobb tévedésekkel képviselve. A külföldi tudományos férfiak, sokaknál fajgyűlölet, vagy nemzetiségi ellenszenv is járulván hozzá, már régen, Schlötzen ólta meg-meg ujjitják támadásaikat épen ezen résen, és nem mindenben sikertelenül. Bizonyos hogy östörténelmünket még jobban kell tisztáznunk, bár a legújabb időben különösen Szabó Károly működése folytán ezirányban is igen sok történt. Ezen tisztázásnak munkájához akarok én is jelen alkalommal néhány töredékes és általános megjegyzést tenni. A nemzetek östörténelme mindenütt a mondák vagy az epos ködében szokott elveszni. Szerencsés nemzet, mely eposát megtartotta, vagy újra megtalálta, mint északi rokonunk a finn nemzet. Mi nem voltunk ily szerencsések; nemzeti eposunknak csak a krónikák idegen nyelvű feljegyzéseiben maradtak fen némi nyomai, de magát bölcső dalunkat nyom nélkül elvesztettük. A mondáink által emlegetett tó vagy nagy folyó mellől, melyeknek partjain gyermek éveinket töltöttük, kiűztek a viharok, kiszorítottak idegen népek közé; azonban a szerencse és önerőnk nem engedtek elveszni mint annyi más és pedig hatalmasabb nagyobb szánni népet. Illendő, hogy miután a mivelt nemzetek Európai csa-