Tanácsok közlönye, 1985 (34. évfolyam, 1-27. szám)

1985 / 17. szám

17. szám TANÁCSOK KÖZLÖNYE 771 ti járadék, élelemfeljavítási költség, továbbá 120 000 Ft nem vagyoni kár és 200 000 általános kártérítés megfizetésére. Az alperesnek a 200 000 Ft-ot kitevő általános kártérítés megfizetésére kötelezését azzal indokolta, hogy a 26/1980. (XII. 20.) MüM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a kár egyrészének mértéke pontosan nem számítható ki, a munkáltató olyan összegű általános kártérítés megfizetésére alkalmas. A felperes 2—3 évig külföidön kívánt végezni, ezt követően kisiparos akart lenni. E tényeket értékelve — figyelemmel a felperes fiatal életkorára — az általános kár összegét mérlegeléssel állapította meg. Az ítélet ellen mindkét peres fél fellebbezett. A megyei bíróság az első fokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, így egyebek melJett az általános kár megtérítése címén megítélt 200 000 Ft-ot 164 000 Ft-ra leszállította. A Legfelsőbb Bíróság elnöke a jogerős ítéletnek az általános kártérítésfizetésére kötelező rendelkezése ellen törvényességi óvást emelt. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi határozatában a következőkre mutatott rá: Tény, hogy a felperest az üzemi baleset külföldi munkavégzése során érte. A balesetért az alperes felelőssége fennáll. A 26/1980. (XII. 20.) MüM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdése valóban úgy rendelkezik, hogy ha a kár vagy egy részének mértéke pontosan nem számítható ki, a munkáltató olyan összegű általános kártérítés megfizetésére köteles, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. Általános kártérítés járadékként is megállapítható. A felperes az általános kártérítés iránti igényét arra alapította, hogy a balesete miatt a továbbiakban külföldön nem végezhet munkát. 2—3 évig kívánt kint dolgozni és így a külföldön szerzett jövedelmétől elesett. A későbbiekre tervezett kisiparosi tevékenységére is az üzemi balesete miatt nem kerülhet sor. A tartós külföldi szolgálatot teljesítő dolgozók egyes munkajogi kérdéseinek és járandóságainak szabályozásáról szóló, módosított 10/1972. (V. 20.) MüM—PM számú együttes rendelet 7. §-ának (3) bekezdése értelmében a dolgozó átlagkeresetének kiszámításánál a belföldi beosztásra megállapított munkabért kell alapul venni. (Hasonlóan rendelkezik az 1985. január 1. napján hatálvba lépeti 19/1984. (XI. 16.) ÁBMH számú rendelkezés is.) Az e rendelet szerinti dnazásnak a dolgozó belföldi beosztására megállapított munkabért meghaladó része meghatározott kiadások fedezésére szolgáló, úgvnevezett terhes illetménynek [14/1979. (IX. 17.) IM számú rendelet 24. §] minősül. E jogszabályi rendelkezésből egyértelműen következik, hogy a tartósan külföldi szolgálatot teljesítő dolgozó átlagkereseteként kártérítési, tartási és egyéb szempontból csak a belföldi kereset vehető figyelembe, a külföldi díjazás ezt meghaladó része, a valutarész, olyan terhes illetmény, amelynek figyelmen kívül kell maradnia. Mindebből az is következik, hogy a külföldi úgynevezett terhes illetmény a 26/1980. (XII. 20.) MüM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdésében írt általános kártérítés megállapításánál sem vehető figyelembe. Nem szolgálhat az adott ügyben általános kártérítés alapjául az sem, hogy a felperes 2—3 év múlva kisiparosi tevékenységet kívánt volna folytatni. Ezt maga a felperes is jövőbeni „elképzeléseként adta elő, ami semmiféle tényalappal nem bír, annál is inkább, mert a felperes bádogos szakmunkás bizonyítvánnyal nem rendelkezik — amelyre ipart válthatott volna — mivel a szakképzettsége vasbetonszerelő. A kifejtettekből következik, hogy a felperes általános kártérítés címén támasztott követelésének nincs jogalapja. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság jogerős ítéletének általános kártérítésre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és a felperes keresetének az általános kártérítés iránti részét elutasította. (A Legfelsőbb Bíróság M. törv. I. 10.035/1985/2. számú határozata alapján.) 27. A túlóra átalány nem foglalja magában a munkaszerződésben meghatározott munkarendtől való eltérés következtében teljesített túlmunka díjazását, valamint a heti pihenőnapon és a munkaszüneti napon végzett munka ellenértékét. A heti pihenőnapra eső szolgálatot követő szabadnap nem minősíthető a szolgálatban töltött heti pihenőnap helyett kiadott másik pihenőnapnak. Váltásos munkarend szerint dolgozók szabadságának kiadásánál is, — a heti pihenőnap, a heti egy szabadnap és a szabadság idejére eső mun* kaszüneti nap kivételével — a hét minden napját munkanapnak kell tekinteni. A felperes az egészségügyi intézmény alperesnél váltásos munkarend szerint dolgozó portás volt. A munkaszerződése szerint 24—48 órás váltásban (24 óra szolgálat, 48 óra szabadnap) kellett dolgoznia. Az évi szabadságok vagy megbetegedések idején azonban a munkáltató úgy rendelkezett, hogy a kieső váltótársat 24—24 órás munkarend szerinti szolgálat teljesítésével helyettesíteni kell. A felperes a váltás rendjéből adódóan heti pihenőnapokon és munkaszüneti napokon is teljesített szolgálatot. A felek között a munkaügyi vita a túlmunka, a heti pihenőnapokon végzett munka díjazása és a szabadság elszámolása kérdésében keletkezett Az alperes az egészségügyi dolgozók munkabéréről szóló — akkor hatályban volt — 3/1977. ÍVIII. 19.) EüM—MüM számú együttes rendelet IX. számú melléklete 41., 43. és 44. pontjaiban foglaltak alapián járt el. A felperesnek a törvényes havi mnnkaHeién felül teljesített munkájáért átalánvdíi fi?etésére látott lehetőséget azzal, hogy ezen kívül csak a munkaszüneti napon