Tanácsok közlönye, 1979 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1979 / 11. szám

414 TANÁCSOK KÖZLÖNYE 11. szám függ, tehát itt is arról van szó, hogy az adó kivetése milyen mennyiségű és mértékű vagyontárgy után történik. Ebből következően az adókulcsok alkalmazásával kapcsolatos jogvita a kivetés jogalapjának körébe tartozó kérdés. Ez az álláspont vezethető le a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatokban 208/5/1978. szám alatt közzétett eseti döntésének indokolásából is. Eltérő gyakorlat alakult ki abban a kérdésben, hogy a háztértékadó kivetésénél kit kell adóalanynak tekinteni. Véleményünk szerint a házértékadó kivetésénél adóalanynak az ingatlan tulajdonosát, illetőleg az ingatlannak szerződéssel történő átruházása esetében — ha a tulajdonjognak a szerző fél javára történt bejegyésére még nem került sor — azt a személyt kell tekinteni, aki az ingatlannyilvántartásban a tulajdoni lapon széljegyzett beadvány (szerződés) szerint igényt tarthat tulajdonjogának bejegyzésére. Ezen álláspont indoka az, hogy a gyakorlatban az ingatlan átruházási szerződés létrejöttét sokszor nem követi nyomban az ingatlannyilvántartási adatok megfelelő változása. Számos esetben a szerződés megkötését követően csak hosszabb idő múltán történik meg a tulajdonos változásnak az ingatlannyilvántartásba való átvezetése. A 27/1972. (XII. 31.) MÉM számú rendelet 93. §-ának (1) bekezdése szerint azonban a beadvány iktatószámát a benyújtás napján a tulajdoni lap megfelelő részén fel kell jegyezni (széljegy) és ennek megtörténtét a beadványra is rá kell vezetni. A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonának átruházásához ingatlannyilvántartási bejegyzés is szükséges. Elsődlegesen tehát a házértékadó kivetésénél adóalanynak azt a személyt kell tekinteni, akit az ingatlannyilvántartás tulajdonosként feltüntet. ÍR. 11. § (2) bekezdései. Ha azonban az ingatlannyilvántartásba bejegyzett tulajdonos ingatlanát másra átruházta, és a szerző fél javára a tulajdonjog bejegyzése még nem történt meg, a házértékadót arra kell kivetni, aki az ingatlannyilvántartásba a tulajdoni lapon széljegyzett beadvány (szerződés) szerint igényt tarthat tulajdonjoga bejegyzésére. Ezzel egyező véleményt alakított ki a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának Tanácselnöki Értekezlete. T1978. El. II. D. 22/6. számú jkv. 5. pontja.] 2. Nem alakult egységes gyakorlat aszal kapcsolatban, hogyha az államigazgatási hatóság a 35/1971. (XII. 17.) PM számú rendelet (továbbiakban: Vhr.) 3. §-ának f) pontja alapján előírt jövedelemadó kivetésénél figyelmen kívül hagvja a vagyonállagot gyarapító beruházásokat. (Vhr. 36. §-a), és a vagyon értékét növelő kiadásokat, az adózó a bíróság előtt megtámadhatja-e a sérelmesnek tartott államigazgatási határozatot. Véleményünk szerint a fenti kérdés az adókivetés jogalapja körébe tartozik. A 41/1976. (XI. 30.) MT számú rendelettel módosított 42/1971. (XII. 17.) Korm. számú rendelet (továbbiakban: R.) 19. §-ának (3) bekezdése szerint az 1957. évi IV. tv. 57. § (1) bekezdésének é) pontja alapján — e rendelet alkalmazásában — az adókivetés jogalapja körébe csak annak eldöntése tartozik, hogy kinek a terhére, milyen tevékenység (jövedelemforrás) után, milyen adózási módszerrel (adólevonás, adófizetés) mely időponttól kezdődően állapítható meg adó, ilL fennáll-e jogosultság adómentességre vagy adókedvezményre, valamint nem évült-e el az adó megállapításához való jog. Eszerint tehát az adókivetés jogalapja körébe tartozik annak eldöntése is, hogy kinek a terhére és milyen jövedelemforrás után állapítható meg adó. Az adózónak saját költekezése és kiadása azonban adókivetés alapjául szolgáló jövedelemforrásként nem értékelhető. Az idézett'jogszabályi rendelkezések tehát nem zárják ki, hogy az adó fizetésére kötelezett személy a sérelmesnek tartott államigazgatási határozatot a bíróság előtt megtámadhassa, ha az adóhatóság a vagyonállagot gyarapító kiadásait figyelmen kívül hagyta. Ezzel szemben ha az államigazgatási szerv az adózó által megjelölt beruházás vagy költekezés tényét figyelembe veszi, de kisebb összegben mint ahogyan azt az adózó kívánta, az már összegszerűségi vita, amelvnek elbírálása nem tartozik a bíróság hatáskörébe. így foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Tanácselnöki Értekezlete (1978. El. II. D. 22/6. számú jkv. 4. pontja). Kezdetben némi bizonytalanság mutatkozott a Vhr. 3. § e) pontja alapján a földterület megosztásából eredő jövedelem adóztatásával kapcsolatos vitás kérdések elbírálásában. A bíróságok általában azt az álláspontot foglalták el, hogy az adókivetés alapjául szolgáló jövedelem megszerzésének időpontja a parcellázás és nem az értékesítés, így ha a parcellázás az R, illetve Vhr. hatálybalépése előtt történt, adófizetési kötelezettség akkor sem keletkezett, ha az értékesítésre már az említett jogszabályok hatályban léte alatt került sor. Véleményünk szerint — mint arra a Legfelsőbb Bíróság is több törvényességi határozatában rámutatott — a jövedelemszerzés időpontja és így az adófizetési kötelezettség keletkezése az értékesítéshez kötődik (pl. P. törv. V. 21.070/1975/2.). Nem alakult ki egységes álláspont abban a kérdésben, hogy a Vhr. 3. §-ának a) pontja alapján jövedelemadófizetési kötelezettség alá esik-e az az összeg, amelyet a lakás bérlője kap lakásbérleti jogról a tulajdonos javára való lemondása folytán. Tapasztaltunk olyan véleményt, hogy mivel lakásbérleti jog gyakorlásának átengedéséről van szó, jelen esetben, a kapott térítés a hivatkozott jogszabály értelmében adóköteles. Véleményünk szerint az említett esetben a jog átengedése fogalmilag kizárt, hiszen átengedése esetén az alapul szolgáló jogviszony változatlanul fennmarad, a tulajdonos javára történő lemondás viszont a bérleti jogviszonyt megszünteti. Az R. 2. § (1) bek. f/2, pontja szerint az általános jövedelemadó alól mentes a jogi kötelezettségen alapuló kártérítés. A Vhr. 18. § (1) bekezdése szerint ugyanakkor kártérítésnek kell tekinteni a lakáscsere folytán kapott térítést is. E két összeg