Tanácsok közlönye, 1969 (17. évfolyam, 1-59. szám)

1969 / 54. szám

54. szám. TANÁCSOK KÖZLÖNYE 969 ÁLLÁSFOGLALÁSOK Polgári jogi felügyelet oi, Á munkáltató kártérítési felelőssége a baleseten és foglalkozási megbetegedésen kívüli, egyéb egéssségromlásbói eredő, vétkesen okozati kárért. Az Mt. V. 99. §-án.ak (2) bekezdése értelmében a baleseten és foglalkozási betegségen kívüli egyéb megbetegedésért a vállalatot kártérítési kötelezettség nern terheli. A gyakorlatban több olyan eset fordult elő, amelyből 1 megállapítható volt, hogy a dolgozó munkaviszonya keretében számos olyan — alapjában munkahelyi ártalomnak tekinthető — megbetegedést szerezhet, amely nem 1 baleseti jellegű és valamely oknál fogva nem szerepel a foglalkozási megbetegedések jegyzékén sem. A már említett jogszabályi rendelkezés folytán vitás volt, hogy ezekben az esetekben fennáll-e a munkáltató kártérítési felelőssége, ha a dolgozó egészségromlását vétkesen (szándékosan, vagy gondatlanul) okozta. A kérdésben elfoglalt egyik álláspont szerint a hivatkozott jogszabály az ilyen jellegű károkozásért egyértelműen és teljesen kizárja a felelősséget, a munkáltató kártérítésre való kötelezésére tehát vétkessége esetén sincs mód. A másik — a Legfőbb Ügyészség által helyesnek tartott és a Legfelsőbb Bíróság által is elfogadott — álláspont viszont azt tekinti kiindulópontnak, hogy az Mt. 62. §-a a vállalat vétkesség nélküli (objektív) felelősségét állapítja meg a dolgozónak a munkaviszony keretében okozott minden káráért. Az Mt. V. 99. §-ának (1) bekezdése a foglalkozási megbetegedések tekintetében — a kimentési lehetőség tágításával — enyhíti ugyan a vállalat felelőssegét, a (2) bekezdés szerint pedig a dolgozó egyéb megbetegedéséért a vállalatot nem terheli felelősség, ezek a rendelkezések azonban szorosan kavesolóának az Mt. 62. §-ának a vállalat objektív felelősségét megállapító szabályához. Valójában tehát kivételeket állapítanak meg az objektív felelősség általános szabálya alól, öe nem kívánják mentesíteni a felelősség alól a dolgozó egészségromlását (megbetegedését) vétkesen okozó vállalatot. A jogszabályok a dolgozók életének és egészségének védelmében a munkáltatóra számos kötelezettséget rónak (Mt. 51—54. §, Mt. V. 74—80. §). Az Mt. 53. §-ának (1) bekezdése az* is kimondja, hogy a dolgozók egészségének és testi épségének védelmével összefüggő feladatok ellátását a vállalat rendszeres ellenőrzéssel és — a szükséghez képest — megfelelő szervezet fenntartásával ís köteles biztosítani. A jogszabályalkotó szándéka nyilvánvalóan nem irányult arra, hogy a jogszabályokban előírt kötelezettségeit vétkesen megszegő vállalatot semminemű joghátrány ne érje. A munkáltatónak a vétkesen okozott kárért való felelősség alóli mentesítése nem állna összhangban jogrendünk alapelveivel sem. Ezért a munkáltatót a munkavállaló megbetegedéséért kártérítési kötelezettség terheli, ha a megbetegedést vétkesen okozta. A kifejtetteket támasztja alá az Mt. 62. §-ához fűzött Indokolás is. Ez hangsúlyozza, hogy a törvény a vállalat fe'elősségé't a munkaviszony köretében a dolgozónak okozott kár minden esetére kiterjeszti. Kiemeli továbbá, hogy a vétkesség nélküli felelősség alkalmazását a dolgozónak az okozott kára megtérüléséhez fűződő különösen nagy érdeke indokolja. A mi viszonyaink között a dolgozók a munkával szerzett keresetükből élnek, ezért ez elszenvedett, de nem orvosolt károk esetleg megélhetésüket veszélyeztetnék. Rámutat az indokolás arra is, hogy a vállalat által a dolgozónak okozott kár nem ritkán a károkozások irányában ható tevékenységek vagy mulasztások sorozata, a vállalat számos dolgozójának egymáshoz kapcsolódó (vétkes, vagy vétlen) magatartása következményeként jelenik meg. Ilyen esetekben pedig e vállalat felelősségének vétkességi alapon történő megállapítása a felelősség elsikkadásához vezetne. A jogszabályalkotónak az említettekből is kitűnő szándékával állna nyilvánvaló ellentétben, ha a munkáltató nem volna köteles megtéríteni az általa a dolgozónak vétkesen okozott kárt. Az ilyen jogszabály értelmezés nem nevelné a munkáltatókat a doigozók testi épségének és egészségének hatáKony védelmére; ezen túlmenően arra a nem kívánatos eredményre is vezetne, hogy míg a magánmunkáltató az általa okozott bármilyen kár vonatkozásában csak abban az esetben mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a sérelem bekövetkezésében vétkesség nem terheli [Mt. V. 124. § (2) bekezdés], addig a szocialista szervezet, mint munkáltató bizonyos esetekben nem volna köteles megtéríteni a dolgozó kárát még vétkes okozás esetében sem. 68. Az a helyiség, amelynek az ablaka nem közterületre vagy udvarra (kertre), hanem zárt verandára, télikertre stb. nyílik, lakószobának minősül, ha azt lakószoba céljára építették, alakították át, vagy állították helyre. A lakószoba fogalmát a lakásbérletről szóló jogszabályok nem határozzák meg. A 15/1957. (III. 7.) Korai, számú rendelet (továbbiakban: Vhr.) 3. -ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint lakás céljára az a% egyéb helyiség alkalmas, amelynek közterületre vagy udvarra (kertre) nyíló ablaka, udvarra vagy az épület belső részére nyíló bejárata, melegpadlója van és fűlhető (füstcsatornája van) vagy pedig ily módon átalakítható. E rendelkezésből a gyakorlatban sokszor azt a téves következtetést vonják le, hogy az a helyiság, amelynek az ablaka nem nyílik közvetlenül közterületre vagy udvarra (kertre) a Lakásbérleti jogszabályok alkalmazása szempontjából eleve nem tekinthető lakószobának. A helyes álláspont a következő: í A 35/1956. (IX. 30.) MT számú rendelet 2. §-a a bérleti jogviszony tárgyakónt az üres lakást, a lakás céljára alkalmas helyiséget és az üresen nem álló, de a jogos lakásigényt meghaladó lakószobát sorolja fel. A lakás fogalmát a Vhr. 3. §-ának (1) bekezdése határozza meg akként, hogy lakás az e célra épült, átalakított vagy helyreállított helyiség. A Lakószoba fogalmi meghatározását az említett rendeletek nem tartalmazzák ugyan, de abból, hogy a Vhr. 5. §-ának (1) bekezdése a lakószobát a Lakáshoz tartozó helyiségek között sorolja fel, következik, hogy a lakószoba fogalmának meghatározásánál is a Vhr. 3. §-ának (1) bekezdéséből, azaz a lakás fogalmi meghatározásából kell kiindulni. Eszerint lakószobának is az a helyiség minősül, amelyet erre a célra építettek, alakítottak át, vagy állítottak helyre. A mindenkori építésügyi előírások szabják meg a Lakószobával kapcsolatban támasztott követelményeket. Ha tehát az építésügyi hatóság az építési, illetve használatbavételi engedélyt lakószoba céljára adta ki, akkor a helyiség akkor is lakószobának minősül, ha a későbbi építésügyi előírások a lakószoba építésénél magasabb követelményeket támasztanak. Ennek megfelelően Lakószoba az a helyiség is, amely zárt, üvegezett verandára vagy ablakkal ellátott folyosóra nyílik. Á Vhr. 3. §-ának (2) bekezdésében előírt követelmény nem a Lakószobára, hanem — a jogszabály szövege szerint is — az egyéb helyiségekre (pl. műhely, bolt, iroda) vonatkozik és az említett jogszabály azt határozza meg, hogy milyen esetekben lehet ezeket az egyéb helyiségeket lakás céljára alkalmasnak tekinteni és ennek folytán ezekre bérleti jogviszonyt létesíteni. A lakóc~oba jellegén tehát nem változtat az, ha nem mindenben felel meg a Vhr. 3. §-ának (2) bekezdésében előírt követelményeknek. A fentiekkel ellentétes jogszabályértelmezés nehézséget okozna a lakásgazdálkodás területén. Az országban ugyanis számos olyan lakás van, amelynél egyes szobák; ablaka az előttük levő üvegezett verandára (télikertre) vagy folyosóra nyílik és ezeken keresztül közvetett világítást kapnak. Az ilyen helyiségeket mindig lakószobaként használták és azokat a közfelfogás is lakószobának tekinti. | Ezt az álláspontot a Legfelsőbb Bíróság is elfogadta." (P. törv. eln. tan. 20.790/1969. számú határozata.)