Tanácsok közlönye, 1962 (10. évfolyam, 1-90. szám)

1962 / 32. szám

384 TANÁCSOK KÖZLÖNYE 82. szám. illetőleg az önkényes beköltözők esetében más lakás biztosítása nélkül is történhet. (Az eltávolítandó személyek elhelyezése tekintetében a Tanácsok Közlönye 1957. évi 56. számában közzétett 56. sorszámú, valamint az 1959. évi 65. számában közzétett 10. sorszámú állásfoglalás ad iránymutatást.) Mint a fentiekből kitűnik, a bíróság által elrendelt végrehajtás során a lakásügyi hatóság az ügy összes körülményeire figyelemmel dönti el, hegy a végrehajtás milyen minőségű lakrészbe történhet, ezért az ilyen államigazgatási határozat közvetlenül érinti a végrehajtást szenvedő személy jogállását, s nevezett jogaira sérelmes lehet. A gyakorlatban felmerült az a kérdés, hogy vajon van-e a fellebbezésnek helye a lakásügyi hatóságnak ama határozata ellen, amelyben — a bírói ítéletre figyelemmel — a lakás elhagyására kötelezett személynek más lakásba (szükséglakásba) történő kihelyezését rendelte el. E kérdés eldöntésénél abból kell kiindulni, hogy a R. 78. §-ának (2) bekezdése értelmében a lakásügyi hatóság határozatai ellen — az üres lakás kiutalása tárgyában hozott határozat kivételével — egyfokú fellebbezésnek van helye. Ugyanakkor viszont az 1957. IV. törvény 78. §ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a végrehajtást elrendelő határozat ellen fellebbezésnek helye nincs. A fenti két jogszabályi rendelkezést látszólag tehát akként is lehetne értelmezni, hogy miután az 1957. évi IV. törvény 78. §-ának (1) bekezdése a lakásügyi eljárásra is vonatkozik, a lakásügyi hatóságnak a bíróság által elrendelt kilakoltatás foganatosítása tárgyában hozott határozata ellen a lakásból kihelyezendő személy nem élhet fellebbezéssel. Az ilyen irányú jogszabály értelmezés azonban ellentétben állana az 1957. évi IV. törvény 78. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés valódi értelmezésével. E bekezdés ugyanis kizárólag olyan esetekre vonatkozik, amikor a végrehajtás alapjául szolgáló jogerős álamigazgatási határozat pontosan meghatározza az ügyfél kötelezettségét. A fentiekben említett ügyben azonban a bíróság döntése csak a lakás elhagyására kötelezte az ügyfelet, míg annak elbírálása, hogy a lakás elhagyására kötelezett személy elhelyezése miként történjen, a R. 80 §-ának (3) bekezdésében foglaltak szerint a lakásügyi hatóság hatáskörébe tartozik. Éppen ezért az ilyen tárgyú lakásügyi határozatok tartalmát két részre kell bontani: a) A határozatnak a lakás elhagyására vonatkozó része ellen fellebbezésnek helye nincs, mert e kérdésben a bíróság már jogerősen döntött. b) A határozatnak ama intézkedése ellen, amely a lakásból eltávolítandó személynek albérleti szobába, ágybérletbe, vagy szükséglakásba történő behelyezését rendeli el, a lakás elhagyására kötelezett személy fellebbezéssel élhet, mert e kérdésben a bíróság — hatáskör hiányában — nem döntött, ezért a lakásügyi hatóság határozatának e része nem valamely jogerős határozat végrehajtása, hanem olyan elsőfokú határozat, amely ellen az 1957. évi IV. törvény 45. §-ának (1) bekezdése értelmében az érdekelt személynek fellebbezési joga van. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kihelyezendő személy helyzete szempontjából nem közömbös, hogy a lakásból való eltávolítása után az elhelyezése emberi lakás céljára állandó jelleggel alkalmas helyiségben, vagy szükséglakásban történik-e. Miután ennek eldöntése a kihelyezendő személy jó-, vagy rosszhiszeműségétől függ, a határozat e része — bár szorosan összefügg a kihelyezéssel — a jogorvoslat szempontjából önálló határozatnak minősül. A kifejtettek értelemszerűen vonatkoznak azokra az esetekre is, amikor az államigazgatási szerv kötelezte az érdekelt személyt a lakás elhagyására, azonban a lakásügyi hatóság az elhelyezés kérdésében nem döntött, s így a másodfokú hatóságnak nem volt módjában a fellebbezési eljárás során az elhelyezés törvényességét felülvizsgálni. Nyilvánvalóan nem lehet azonban a fentieket alkalmazni az önkényes beköltözőkre, akiknek a lakásból történő eltávolítása más lakás biztosítása nélkül is történhet, s ezért az ilyen személyek nem élhetnek fellebbezéssel azon a címen, hogy a részükre — méltányosságból — biztosított szükséglakást nem tartják megfelelőnek. Kurucz János s. k., É M Lakás- és Kommunálispolitikai Főosztálya vezetője A LEGFŐBB ÜGYÉSZSÉG ÁLLÁSFOGLALÁSA Államigazgatási jog Aki magát illetéktelenül tanácstagnak adja ki, annak cselekménye — amennyiben bűntettet nem valósít meg —az 1930. éviül. tv. 82. §-ába ütköző szabálysértést valósítja meg. A'szabálysértési hatóságoknál több esetben feljelentést tettek azért, mert egyesek illetéktelenül tanácstagnak adták ki magukat és mint ilyenek, a tanácstagokat megillető jogokat gyakorolták (pl. a tanács vb. valamely szakigazgatási szervénél folyó ügyben, mint tanácstagok érdeklődtek az ügy elintézésének állásáról). Kérdésként merül fel, hogy az említett magatartás szabálysértés-e és ha igen, mely jogszabály alapján. A felmerült kérdés megoldásánál az 1930. évi III. tv. 82. §-ában, valamint a Legfelsőbb Bíróság l. sz. büntetőjogi irányelvében foglaltakat kell figyelembe venni. Az 1930. évi III. tv. 82. §-a szerint szabálysértést követ el, az „aki illetéktelenül közhivatalban, vagy közszolgálatban álló személynek, vagy a fegyveres erő tagjának adja ki magát..." Kérdés azonban, hogy a tanács tagja közhivatalban vagy közszolgálatban álló személynek tekintendő-e. Az idézett rendelkezés nyelvtani értelmezése esetén arra a következtetésre kellene jutni, hogy a tanács tagja közhivatalban vagy közszolgálatban álló személynek nem tekinthető, mert az államhatalom helyi szervének tagja és nem kinevezés, hanem választás útján tölti be funkcióját. A jogszabály említett módon történő magyarázata azonban formális értelmezés lenne és nem venné figyelembe a jogszabály keletkezésének az időpontját, az