Tanácsok közlönye, 1959 (7. évfolyam, 1-93. szám)

1959 / 20. szám

20. szám. TANÁCSOK KÖZLÖNYE 165 talatai szerint a. jóhiszemű, és jogaikkal törvényesen élő dolgozók ugyanis rendszerint állandóan jelentkeznek be abba a lakásba, amelyben tényleg laknak. Ideiglenes bejelentésre rendes körülmények között akkor kerül sor, ha a dolgozó valóban ideiglenesen tartózkodik valahol. Azonban ilyenkor is a valóságos lakhelye az a helyiség, ahová állandóan jelentkezett be és jogos lakásigénye is ott jelentkezik. A bejelentés ideiglenes jellegének igen gyakran az az oka, hogy valakinek a kijelentkezés elmulasztásához fűződhet érdeke, ez az érdek azonban valamely jogellenes cél elérésének palástolásában (pl. lakásátjátszás) áll, amit nem lehet jogvédelemben részesíteni. Az ilyen körülmények között történt ideiglenes bejelentkezést természetesen nem szabad az együttlakás megállapítása céljából figyelembe venni. c) Az együttlakásnak az előző bérlő lakásában, társbérlet esetén a társbérlő részére kiutalt lakrészben kell fennállania. Nem állapítható meg tehát az együttlakás akkor, ha a jogelőd a lakás egyik társbérleti lakrészében, a jogutódként jelentkező személy pedig a másik társbérleti lakrészben lakott. A társbérleti lakrész ugyanis — a R. 35. íjának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel — jogilag önálló bérleménynek tekintendő. Az együttlakás alatt az egy lakásban, illetőleg lakrészben a mindennapos szóhasználat értelmében vett állandó jellegű együttélést kell érteni. Azt tehát nem szakítja meg az érdekeltek valamelyikének az életben szokásos átmeneti jellegű (üdülés, korházi ápolás, kiküldetés, rokon látogatás stb.) távolléte. A szokatlanul hosszú távollétnél azonban vizsgálni kell azt, hogy ez nem valamely meg nem engedett cél palástolását szojgálja-e. Ezzel kapcsolatban részletesebben kell foglalkozni az eltartó és eltartott viszonyával, mert elsősorban ez lehet viszszaélések forrása, különösen, ha e jogcímre csak a bérlő halála után történik hivatkozás, írásbeli szerződés pedig nincs. d) A R. 31. §-ának (2) bekezdéséből kitűnően az eltartó a bérleti jogviszonyt három feltétel együttes megléte esetén folytathatja: — ha a bérlő eltartását szerződésben vállalta, — ha a szerződés megkötésétől a bérlő haláláig legalább hat hónap eltelt és — az eltartó legalább hat hónap óta a bérlővel együtt lakott. A bérlő eltartásának vállalása — értelemszerűen — csak akkor jogosít a bérleti jogviszony folytatására, ha az eltartási kötelezettséget az eltartó teljesítette is. A jogszabály a bérleti jogviszony folytatásában álló kedvezményt csak azoknak kívánta nyújtani, akik a bérlőt tényleg eltartották. Ellenkező esetben színleges szerződés megkötésével igen egyszerű lenne a bérleti jogviszony folytatásához való jogot biztosítani. A szerződés megkötésének bizonyításával az ehelyütt közzétett 7. számú állásfoglalás foglalkozik. Ha a szerződés létezése bizonyítható, akkor rendszerint a szerződés megkötésének időpontja is tisztázódik, így a bérlő halála és a szerződés megkötése közötti hat hónapos időtartam sem marad vitás. A hat hónapos együttlakást a fentebb már rész* létezett szempontok szerint, a szó köznapi értelmében kell elbírálni. Az eltartási szerződéses viszonnyal kapcsolatos együttlakás rendszerinti esete az, amikor az eltartó és az eltartott ténylegesen együtt laknak a bérle-* ményben, és az eltartó természetben gondoskodik az eltartott összes szükségleteiről, vagy legalább is azok túlnyomó részéről. Tényleges együttlakás esetén nem kifogásolható, ha az eltartó kötelezett-* ségét úgy teljesíti, hogy havonta megfelelő pénzösszeget bocsát az eltartott bérlő rendelkezésére, aki ebből az összegből tartja fenn magát (pl. a bérlőnek nincs keresete, jövedelme, de saját minden-* napi ügyeinek önálló vitelére képes, tehát önállóan tud bevásárolni, főzni, vagy vendéglőben étkezni stb.). Akár az eltartó, akár az eltartott szokásos távollétének (üdülés, látogatás, kórházi ápolás stb.) idejét nem kell az együttlakáshoz szükséges hat hónapi időtartamból levonni. Fokozott gondossággal kell azonban elbírálni azokat az eseteket, amikor az egyik fél távolléte már olyan méretű, hogy az együttlakás ténye vitathatóvá válik, sőt arra van gyanú, hogy a való* ságban nem is lakik a kérdéses lakásban, illetőleg lakrészben. Ha pl. az eltartott bérlő az eltartó beköltözésével egyidejűleg kórházba kerül és hat hónap elteltével ott hal meg, vagy ha a kórházat elhagyva, nem a korábbi lakásába tér vissza, hanem másutt lakó rokonához vagy hozzátartozójához költözik, az együttlakást nem lehet megállapítani. Ha azonban a tényleges együttlakás hónapokon át tartott, majd a bérlő váratlan megbetegedése folytán kerül kór-* házba és hosszabb kezelés után ott hal meg, az együttlakás akkor is fennáll, ha a kérdéses hat hónap csak a kórházban való tartózkodás idejének beszámításával van meg, feltéve, természetesen, hogy az eltartó ezalatt is teljesítette kötelezettsé-* geit (pl. viselte az ápolási, majd a temetési költségeket stb.). Nem vehető figyelembe az eltartó terhére a távollét pl. akkor sem, ha a bérlő néhány napra, vagy hétre vidékre utazott gyermeke meglátogatás sára. De nem tekinthető együttlakásnak, ha a bérlő olyan körülmények között távozott valamely rokonához, amelyekből végleges elköltözésére kell következtetni (pl. ingóságait eladta, vagy magával vitte, és a lakását az „eltartó"' a saját ingóságaival bútorozta be). Ha tehát a lakás elhagyásának esete áll fenn, az „eltartó" a bérleti jogviszonyt akkor sem folytathatja, ha a bérlő a lakásból nem jelentkezett ki és a kötelezett a lakás ellenértékeként havonta bizonyos összeget küldött az elhalt bérlőnek. Ilyenkor ugyanis nem eltartási szerződéses vi-» szony állapítható meg, hanem a bérleti jogviszony meg nem engedett átruházása, vagy az egész lakás albérlet útján való hasznosítása. A fentiekből látható, hogy az együttlakás tényének megállapításához nem lehet olyan kimerítő