Zlinszky Imre: A magyar telekkönyvi jog (1902)

Második rész: A telekkönyvbe bejegyezhető jogok és a birtok, mint a nyilvánkönyvi bejegyzés alapja

121 Nem ritka eset az, hogy valaki a tulajdont átruházza, és miután a szerző az ő tulajdonjogát a telekkönyvben be nem jegyeztette, az átruházó, és még gyakrabban örökösei őt telekkönyvi tulajdonjoguk alapján tulajdonkeresettel támadják meg. Kérdés, hogy ily esetben érvényesíthető-e az átruházás ténye kifogás útján a tulajdonos ellen? Ha mereven alkalmazzuk azt az elvet, hogy a tulajdonos a saját dolgának birtokából mindenkit kizárhat — és vannak jogászok, a kik mereven alkalmazandónak tartják1 — akkor áll az, hogy a szerzőnek van joga a tulajdonjogot a saját nevére bejegyeztetői, de a míg ezt nem teszi s az ingatlan a telekkönyvben az átruházó nevén áll, csupán a tulajdonjoghoz való czímre alapított jogát a tényleg érvényes tulajdonjog ellen kifogás útján nem érvényesítheti. Az elv merev alkalmazása azonban még szemben az átruházónak saját tényével is, az igazság oly megsértésének tűnik fel, a mely birói gyakorlatunkban tért nem foglalt.2 A felperest ily esetben keresetével rendszerint azért utasítják el, mert saját ténye ellen jogot, nem követelhet.3 Kérdés azonban, hogy miután ezt a törvény nem mondja ki, van-e a kijelentésnek jogi alapja?' A szabályt különböző módon igyekeztek megmagyarázni.4 Leghelyetudva hogy az átruházott dolog nem az átruházóé, vagy tévedésből, viszteher mellett vagy anélkül történt (Stubenrauch i. m. I. k. 490. lap.) 1 Sőt van ily euriai határozat is, mely szerint «a tényleges birtok ingatlan javaknál a telekkönyvileg bejegyzett tulajdonost illeti, és a birtok iránt folytatott perben a tulajdonjognak miként történt szerzése a per eldöntésénél figyelembe nem jöhető 1872. évi 82. sz. 2 A magyar Terv. 661. §-a szerint «a birtokos nem köteles a dolgot a tulajdonosnak kiadni, ha őt illeti meg a birtok a dolgot terhelő jognál, vagy a tulajdonos elleni követelésnél fogva. 3 «A telekkönyvi tulajdonos sem követelheti a birtok átadását azon birtokostól, kire azt maga ruházta át, mikor az a részletszám, mely a kereseti ingatlanságra vonatkozik, csak elnézésből nem Íratott át alperes nevére.» C. 1873. évi 10037. sz. a. E határozat annál inkább tanúsítja a Curiának ez esetben elfoglalt álláspontját, mert az a két alsóbb bíróság Ítéleteinek megváltoztatásával mondatott ki, melyekben az az elv érvényesült, hogy miután ingatlanokra a tulajdonjog csak telekkönyvi bekebelezés által szerezhető, tulajdonosként csak felperes tekintendő, s azon kérdés, van-e a tulajdonjoghoz alperesnek czíme ? nem tartozik jelen per körébe, mely már megszerzett jog érvényesítésére vonatkozik. Hasonló elvre akadunk a C. 1875. évi 4172. sz. határozatában iDöntv. r. f. XIV. IfiO. sz.), amelyben szintén kimondja, hogy: «a telekkönyvi tulajdonos sem követelheti a tulajdonjoggal járó tényleges birtoklást, ha ellenfelének birtoka a tulajdonos saját tényén alapsziki). Lásd még C. 1888. évi 5277. sz. (Dvtár XXII. 56. sz.) 4 Arndts (Gesammelte civilrechtliche Schriften III. k. 167. s köv. lap és 372., 373. és 429. 1.), Unger (az 1868. évi «Gerichtszeitung» 26. számában) és Kirchstátter (Oommentár 173. L). A római jog «exceptio rei venditae et traditae» kifogását vélik ez esetben alkalmazandónak. Ez azonban a telekkönyvi intézmény mellett nem helyes álláspont. Mindazok az esetek, a melyekben a római jog szerint annak a kifogásnak helye van, azzal a közös jelleggel bírnak, hogy törvény szerint az átadás legyen az ingatlan átruházásának egyedüli módja, az átruházó pedig a traditio tényleges foganatosítására való akaratjának kifejezést adott légyen, habár maga a traditio bizonyos akadály