Zlinszky Imre: A magyar telekkönyvi jog (1902)

Második rész: A telekkönyvbe bejegyezhető jogok és a birtok, mint a nyilvánkönyvi bejegyzés alapja

113 Mert ha az ingatlan vagy annak egyes része más birtokába kerül, az átadást tulaj donkereset útján csak a vevő és nem a végrehajtást szenvedő fél követelheti; a tulajdonjog gyakorlatában való korlátozás miatt az actio negatoria megindítására szintén csak a vevőnek, és nem a végrehajtást szenvedőnek van joga. Ez utóbbi a tulajdonos legfőbb jogát többé nem gyakorolhatja, az ingatlan tulajdonát másra át nem ruházhatja, s így tulajdonosnak többé nem tekinthető.1 Minthogy pedig az ingatlan uratlanná nem vált, s így tulajdonosának lennie kell, ez nem lehet más, mint a vevő, attól a pillanattól kezdve, a mikor az ingatlan leütése az ő részére megtörtént.2 A vevő ez állásán mitsem változtat az, hogy ha a vevő a vételárt le nem fizette, ellene visszárverésnek van helye. Sőt ellenkezőleg, ez az említett nézet helyessége mellett szól; mert az árverés épen a tulajdonos ellen szokott foganatosíttatni, ha ez kötelmeinek eleget nem tesz; az a körülmény tehát, hogy a visszárverést a vevő ellen rendelik el, épen azt tanúsítja, hogy őt kell tulajdonosnak tekinteni. A visszárverést a végrehajtást szenvedő fél is kérheti; már pedig az, hogy valaki saját tulajdonára harmadik fél ellen kérjen végrehajtást, oly jogi képtelenség, a melyet bővebben czáfolni szükségtelen.3 Szükséges azonban ebben az esetben is a végből, hogy a vevő a tulajsítása jogerejűvé vált, C. 1887. évi 5182 (Márkus I. 145. 1.), mely szerint a tulajdonjog az árverési vevőt csak akkor illeti meg, ha az árverés jogerőre emelkedett, a mivel nem jár szükségképen az, hogy a tulajdonjog telekkönyvi bekeblezése már megtörtént legyen. 1 Erre mutat az 1881 : LX. t.-cz. 181. és 184. §-a, és ebből az elvből látszik kiindulni a legfőbb Ítélőszék is, midőn kimondotta, hogy: «Birói árverésen vevő a megvett ingatlanra nézve az előbbi tulajdonos jogutódjaként lévén tekintendő, mint ilyennek joga van a telekkönyvnek a végrehajtást szenvedő fél nevére leendő kiigazítását kérni oly végből, hogy annak folytán a tulajdonjognak nevére leendő bekebelezését eszközölje.*) (1875. okt. 28. 7908. sz. a. Dvtár r. f. XV. 116. sz.) 2 Ezzel ellentétben áll a C. 1876. évi 3114. számú határozata (Dvtá r. f. XV. 99. sz.), mely szerint: «ingatlan birtoknak végrehajtási árveréser történt eladása, ha a végrehajtás feljegyzése elmulasztatott, nem szolgál akan dályuí arra, hogy az időközben jóhiszeműleg tulajdonjogot szerzett fél, e jogá-t az árverési vevővel szemben ne érvényesíthesse.* Az ily birói kijelentésnek azonban alig lehet elvi jelentőséget tulajdonítani ; mert hogy valamely ingatlant végrehajtási árverésen eladtak, a nélkül, hogy az árverés elrendelését, sőt a nélkül, hogy a végrehajtás jogát előbb feljegyezték, vagy a végrehajtási zálogjogot bekeblezték volna: ez az 1881 : LX. t.-cz. hatálya alatt (137. §., 147. §. utolsó bek.) olyannyira a törvénybe ütköző, rendkívüli eset, hogy azzal számolni sem szükséges. 8 1881: LX. t.-cz. 185. §. Valamint ebben az esetben, úgy öröklés esetében is ez az elv, a jogbiztonságot nem veszélyezti; mert a telekkönyvben tulajdonosként még bejegyzett személy sem itt, sem amott (ha csak eljárási hiba nem történik, mint az előző jegyzet alatti esetben) az árverési vevő vagy harmadik személy sérelmére jogot nem gyakorolhat. Örökösödés esetén azért nem, mert már nem él, végrehajtás esetén pedig nem, mert a végrehajtási cselekmények feljegyzése által ebben gátolva van. Zlinszky-Imling: Telekkönyvi jog. VI. kiad. 8