Zlinszky Imre - Reiner János: A magyar magánjog mai érvényében különös tekintettel a gyakorlat igényeire (1902)
Első rész: Általános rész
62 lelmezhető, mert jogunk csakis ezen esetre állítja föl azon vélelmet, hogy a holttányilvánított nem élt tovább az Ítéletben megállapított időpontnál.1 Ennek következtében bármely hosszú idő lefolyása után sem lehetne közvetlenül megszerezni oly jogokat s nem szűnhetnének meg oly kötelezettségek, a melyek valakinek elhalálozásától függnek; pld. ily személy után nem nyílnék meg 100 év múlva sem az örökösödés ; épen azért itt csak a jogrendszer más kisegítő eszközei és rendelkezései segíthetnek; ilyenek az elévülés, elbirtoklás, s a positiv jog egyes singularis rendelkezései.2 Azonban azon jogszabályokban —, hogy ily holttányüvánitás nélkül nem lehet senkiről sem vélelmezni, hogy meghalt —, egyszersmind kifejezésre jút az életben lét vélelme is mindenkire nézve, a kire nézve nem forognak fenn a holttányilvánítás föltételei, és a ki ezek alapján tényleg nincs holttányilvánítva; míg másfelől arra nézve, a ki holttá lett nyilvánítva, nincs törvényes vélelem arra nézve, hogy tényleg élt azon időpontig, a mely a holttányilvánítási Ítéletben, mint azon időpont van megállapítva, a melyről vélelmeztetik, hogy az eltűnt személy annál tovább nem élt.3 Vagyis az első esetben bármily hosszú idő lefolyása után is szerezhetne az eltűnt személy jogokat, a nélkül, hogy szükséges lenne életben létét bizonyítani ; a mi mellett még azt is ki kell emelni, hogy positiv jogi tétel az, hogy az ismeretlen helyen levő, öröklésre hivatott személy az életbenlét igazolása nélkül is örökölhet bármily hosszú idő lefolyása után is ; 1 1868: 54. t.-cz. 523. §.; 1894: 31. t.-cz. 73. §. 2 Ily singularis jogszabály az 1885 : 11. t.-cz. 45. §-ának azon rendelkezése, a mely szerint az eltűnt tisztviselő, altiszt és szolga holttányilvánításáig, vagy megkerüléséig neje és gyermeke részére az özvegyi, illetőleg gyermek ellátás utalványoztatik ; itt csak singularis rendelkezéssel állunk szemben, a melyből általános elvi szabályt nem lehet levonni, s a mely mindkét vélelmet ki akarja kerülni, miután útal arra, hogy az ellátás ily formában csak addig tart, a míg az eltűnt holttányilváníttatik, vagy megkerül, azért az életbenlét lehetőségét veszi fel; másfelől azonban nem nyugdíjt, hanem özvegyi és az elhalt után járó gyermekellátást ad, tehát az ellenkező helyzet következményeit alkalmazza. 3 Az 1868 : 54. t.-cz. 523. §-ból következik az életbenlét vélelme mindenkire nézve, a ki nincs holttányilvánítva s ezzel kapcsolatban az 528. §., s a helyébe lépett 1881 : 59. t.-cz. 90. §-a ezen vélelmet a holttányilvánított tekintetében is felállította; s ezzel szemben hozta be az 1894: 31. t.-cz. 73. §-a a holttányilvánított tekintetében azon vélelmet, melyben már nincs benne az életbenlét vélelme s így különböző helyzetet teremt a holttányilvánított és a között, a ki nincs holttányilvánítva, vagy nem is nyilvánítható holttá. A német ptkv. 20. §-a ellenkezőleg a holttányilvánított tekintetében tartalmazza az életbenlét vélelmét, s a holttá nem nyilvánítottak tekintetében pedig nem. Ezzel egyez a magy. ptkv. tervezete. — Gierke i. m. Der Entw. eines b. Gesetzb. 136. s köv. 1. azon álláspontot foglalja el, hogy holttányilvánításig helyes elfogadni az életbenlét vélelmét; csakhogy ezt bizonyos időhatárhoz kell kötni. •— Ily időhatárhoz kötött életbenlét vélelmét ismeri a szász trv., mely a 90 évi határhoz köti ezen vélelmet. — A Teleszky-féle örökjogi jav. 426. §-ában az értekezlet azt mondotta ki, hogy a születés után 100 év múlva nem kell az örökösnek az örökhagyó elhalálozását igazolni.
