Zlinszky Imre: A bizonyítás elmélete a polgári eljárásban, tekintettel a jogfejlődésre és a különböző (1875)

Bevezetés

— 60 — ;i1)ban nyilvánult, hogy a világos és nyomban tisztába hozható perekre rövid eljárást alapított meg, mely, habár az Írásbeliség terén állt; mert a felek előadásainak jegyzőkönyvbe való felvételét rendelte el, az első bíróságoknak a felekkeli közvetlen érintkezése folytán némi tért nyitott a birói tevékenységnek, s a tárgyalási alapelv azon merev alkalmazását megtörte, mely a rendes perekben oly szigorúan foganatosíttatott. A váltóeljárás pedig annál is inkább figyelmet erdemei: mert időnként kilépett azon térről, melyre eredetileg rendeltetve volt, a mennyiben két ízben is, t. i. 1849-től 1853-ig és 1861-től 1869-ik évig a közönséges polgári perekben is zsinórmértékül szolgált. E törvényben megállapított perfolyam szemben az elévült s hosszadalmas magyar peresügyi eljárással, igen nagy haladás volt, s e törvény az akkori kor színvonalán állott. A tárgyalás jegyzőkönyvileg történt, melybe a perbeszédek a felek szóbeli előadásai után voltak beigtatandók. (86—89. §§.) Korlátolva volt a perbeszédek száma, t. i. mindenik félnek kettő engedtetett, (89. §.) melyek egymásután nyomban előtérj esztendők lévén, a magyar perjogban híressé vált huzavonának eleje vétetett. Az esetlegességi alapelv is kellő alkalmazást talált, mennyiben a bizonyítékoknak az állításokkal egyidejüleges előterjesztése rendeltetett, (88—89. §§.) s ez alól kivétel csakis azon esetben engedtetett, ha a fél nem tarthatta valószínűnek, hogy első beszédében felhozott valamely állítását az ellenfél tagadni fogja, a második perbeszédben felhozott állítást azonban minden fél bizonyítékokkal azonnal ellátni köteles volt. (84. §.) A esetlegességi elv kifolyása továbbá azon szabály is, mely szerint „minden állítás vagy tett dolog, mely az ellenfél által közvetlen következő beszédében nem tagadtatik, a törvényszék előtt elismertnek tekintendő. (96. §.) A bizonyítás tekintetében e törvény a törvényes bizonyítási elmélet alapján áll, habár inkább a bizonyítási eljárás mikénti eszközlésével, mint a bizonyítékok bizonyító erejének meghatározásával foglalkozik. Az okmányok teljes (97—98. §§.) s a kereskedői könyvek félbizonyító erejét (106. s köv. §§.) ugyan megállapítja, de sem a tanúk, sem a szakértők általi bizonyításnál a bizonyító erő tekintetében határozott szabályt nem állít fel, sőt mellőzi; a tanúknak : elvetendő, aggályos, és classicus tanúkra való felosztását, mi