Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete

— 62 — mondám neki: én leszállok s te mondd társainknak, hogy én meghaltam. Nem jó így tréfálni, feleié, mivel be szokott teljesedni. Nem tettem. S most visszaemlékezem jóslatára, midőn ő már nincs. Egy őszi este anyám minket gyermekeket éttárába vezetett. Benne vesszőkosarakban felhalmozva illatoztak egy gazdag ősz mindenféle gyümölcsei: a kék hamvas szilvák, a sárga körték, a piros almák, az aranyszínű szőlőgerézdek, a zöld pelyhes baraczkok. Anyám mindenikből vett s tele rakván egy kosárkát, azt nekünk adá, mondván: azon, a mi benne van, osztoznánk. Mint eleven gyermek, én ragadtam magamhoz a kosarat és kezdtem tartalmát elosztani. Anyám ekkor igy szólott: de vigyázzatok rá, meg ne csaljon! És ő, testvérem, azt felelte rá: »nem szükség, B. soha nem csal.« Midőn ez így történt, alig voltam hét évesnél több, de e mondata, mint a nap képe, véste magát lelkembe. Még most is ott ragyog benne, megvilágította egész életpályámat. Ez elismerést, vagy ha ngy tetszik, magasztalást azóta soha nem felejtettem el, s ha hiú maradtam az igazsághoz éltem folyamában, az ő érdeme is. E néhány szavaiban ő mint gyermek lőn a főpap, ki engem az igazságnak örökre eljegyzett. Mi négyen vagynnk testvérek. A legidősbet a sors szele korán leszakasztá a családfáról s azóta mezőről mezőre, tájékról tájékra folyvást űzi, mint a száraz kórót űzi a téli szél. A legifjabb egy leány, ki mint egy kecsteljes bimbó szépen, de egyedül virágzik házunk kertében. A négy közül mi ketten folyvást együtt töltők el gyermek- és ifjuéveinket különböző iskolákban. Előbb Miskolczon, a kies vidékü városban, melyet az Avas hegye, oldalában a vén góth templommal, sötéten árnyé-