Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. László emlékezete

— 48 nak ? Lehető, testvérem, ki oly korán a sírban nyugszik^ ezt mind tudja; mi, kik élünk, eltalálhatjuk, de meg nem ismerhetjük a valót. És ha csakugyan mindennek vége van a sírnál ? Akkor nem egyéb az ember, mint darab göröngy, melynek át- és eltávozásban álló pályája kezdődik az anyaméhben s tart a sír gödréig, hol a többi földdel összevegyül. Akkor ne csiuálj egyebet, mint kiáltozd Jób síralmait, nem vévén ki II. könyve 9-ik versét sem: »Atkozd meg az istent és halj meg.« De senkit ne verjen meg a teremtő e szegény hittel ! Sokáig tépelödém így magamban, fájdalmas elbódúlásomban feledve fájdalmam okát. De ismét eszembe jött ő. Oh! mi nyomorú teremtmény az ember, midőn érzi, hogy egy csapás nagy szenvedés, és nem változtathat rajta. Képzelem őt fehér lepedőkben kiterítve, száradtan, kiaszva, halványan, mint viaszképet. Udvarunk gyepét ellepé a sok nép s jajgató énekléssel megindult a halotti gyülekezet. Anyám ott megy a halotti jelekkel ékesített koporsó után, két férfiú alig birja rogyadoz tában. Szegény anyám, mit nem szenvedsz te e koporsó látásán! Nemde sokáig virasztál beteg fiad ágya mellett ? Azon néhány hónapok alatt im e kínt gyüjtéd magadnak. . . . A gyülekezet felhúzódik a parton a sírhoz, a boldogtalan anya fájdalmai is most érnek tetőt. Mert nincs irtózatosb érzés annál, mint midőn a kötelek tompán horzsolódnak a koporsó oldalán, s reá az első kapafóldek lekopognak. Mintha a föld kebele szólna a sír hasadékán. E hang elhervasztja az érző szívet, s a kisértetes álmú éjeken, mik el nem maradnak, kínos emlékezetet hordva, zendül meg a fülbén.