Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

— 27 — lakik azon házban ott, és mi titkos bú és bánat az, mi életét keserűvé teszi, s melyet csak a család maga és isten ismer . . . Különben ha a szenvedés mértéke nem csak a fájdalom nagyságától, hanem azon türelemtől is függ, melylyel azt hordottuk, ugy ő talán kevesbet szenvedett, mint más. Példás magamegadással s némán tűrte, mit a végzet reá mért. Hosszú évek folytában alig hallék szájából párszor panaszt, az is csak kevés szókban nyilatkozott. Mint az oroszlán, ha sebet kap, azzal az erdő sötétébe rejtezik, ugy ő szenvedésével a hallgatás csendes leplébe boritkozott. Sőt bekö vétkezek egy idő, midőn megszűnt a ház oszlopa lenni, midőn a házi trónból önkényt kiszállt, midőn a családi dolgok vitelétől kezét visszavonta. Ebben mindkettőnek volt része, a gyöngeségnek és a nagylelkűségnek s önfeláldozásnak is. Látván, hogy javunkra válik, ha ő oldalt áll, ez áldozatot is meghozta. Ritkán vétette észre, mi önmegtagadásába került, a helyet, mi őt illette, másnak átengednie, de azért azt lehetetlen volt észre nem vennem. S megvallom, bár szükségét magam is beláttam, nekem mindig fájt, midőn rá gondoltam. E helyzetében hasonlított ő az elszáradt fához az út szélén, mely már nem zöld, nem lombos, nem tenyész vígan, mely már elszigetelve van az élettől, de azonban száraz gyökereinél fogva még egyenesen fenáll, — várva, hogy az első szél kidöntse vagy az első útas kivágja. Ugy emlékezem, 1770 —1772 közt született Vattán Borsodmegyében. 1788 ban már katona volt, s miután folyvást külföldön táborozott s harczokban élt volna, 1803-ban mint kapitány tért haza. 1805-ben a nemesi felkelés hadi rendezésében vőn részt, s 1809-ben a borsodi nemes sereg főparancsnokává lőn nevezve. Mire