Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

— 22 — tőle öröklém, nem mivel rá tanított, hanem mivel őt ugy cselekedni szemléltem. A vallás iránti kegyeletet az ő példája oltá belém, mely egészen akkor sem tűnt el keblemből, midőn később az ész szövétnekével a láthatlant is látni, az is~ mer hétlent is ismerni akartam. A mint ellenemre volt, ha anyám este és reggel imádkozni s énekelni kényszerite, rígy mélyen hatott rám az, midőn apámat magában elvonulva, egyedül imádkozni láttam, midőn öltözködését minden vasárnap hangos és oly kedvteljes énekléssel végzé be, midőn az nrvacsorához soha sem járult, ha azon vagy előző napon valami eset haragra gerjeszté; ilyenkor aztán gyermekelmémmel azt gondoltam magamban : a ki előtt apám maga igy meghajol, annak mégis csak hatalmasnak, fölségesnek, jóságosnak kell lennie, s mig ő semmi vallásos gyakorlásra szóval soha nem ösztönzött, néma példájával reám annál nagyobb befolyást gyakorolt. A bátorságra is ő szoktatott. Még most is emlékezem, midőn egyszer kün a mezőn a falutól igen messze jártunk, s a távolban két feketének látszó embert láttam felénk jönni. Komor őszi idő volt, alakaikat a köd még megnagyobbította. S én kezdtem félni, mondván, hogy azok ott talán rósz emberek. »Látod, mondá Ő, azok alkalmasint ép azt gondolják, a mit te, hogy mi vagyunk rosz emberek és talán szinte félnek, pedig ők is, mi is jó járatbehek vagyunk « Ha úgy veszszük, az ilyen események jelentéktelenek, de a gyermekeknek egész életükre kihatnak. A megszólástóliső szoktatott el. Egykor a házbebektől valami szóbeszédet hallván, mi egy rokonunknak jó nevét közelről érdeklette, én, mint szajkó,